Napi Iszlám

GYORSHÍR- Az Emirátusok válasza Brüsszelre

2016. március 23. - Napi Iszlám

GYORSHÍR- Az Emirátusok válasza Brüsszelre

A Brüsszeli robbantás áldozatainak emlékére és az érintettekkel való szolidaritás jegyében március 22-án a belga zászló színeiben világított az Egyesült Arab Emírségek egyik jelképes épülete, az Abu Dhabiban található Capital Gate.

Dr. Anwar Gargas, az emirátusok külügyminisztere elítélte, és ártatlan civileket célzó gyáva terrorcselekménynek nevezte a robbantásokat. Azt is hangsúlyozta, hogy az emírségek kormánya és állampolgárai a terrorizmus és az erőszak minden formáját elutasítják, függetlenül az indíttatásától, elkövetőjétől és helyszínétől.

Sabiq Eszter Fatima

Kép: Jonathan Gibbons Photography
Forrás: http://www.thenational.ae/uae/government/uae-landmarks-light-up-in-colours-of-belgian-flag-as-country-condemns-attacks

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - Sokszínű iszlám Grúziában

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - Sokszínű iszlám Grúziában

Grúzia a maga alig több, mint 3 milliós lakosságával és 69,700 négyzetkilométerével kifejezetten kis országnak számít. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen kicsi államnak a kisebbsége is jelentéktelen és homogén. Azonban a Kaukázusban semmi sem az, aminek látszik: kevés hely van még a Földön, ahol ilyen kis területre ennyi változatos nép, vallás, szokás és hagyomány akadna. Jó példák erre a különböző kaukázusi nyelvek, nyelvjárások: régen azt tartotta a mondás, hogy ha az ember egy hegyről lemegy a völgybe, ott teljesen máshogy beszélő embereket talál, és a következő hegyen megint újabb érthetetlen beszédet hall. Kis túlzással ez így is van, a Kaukázusban ugyanis nemcsak nyelvek, de egyenesen nyelvcsaládok élnek egymás mellett, amik között semmilyen rokonság nincs. Nemcsak a nyelvek mutatnak fel ilyen mértékű változatosságot; ha jobban megnézzük Grúzia muszlim kisebbségét, ugyanezt a diverzitást fedezhetjük föl.

Grúziába az iszlám már a harmadik kalifa, Oszmán idején eljutott. A kalifa i. sz. 654-ben küldött csapatokat a térség meghódítására, melyek egészen a mai Kelet-Grúziáig nyomultak előre. Ám a muszlim seregek csak 735-ben, II. Marván kalifa alatt tudták megvetni a lábukat a Kaukázusban, s váltakozó sikerrel uralkodtak Grúzia fölött: 1122-ben (Építő) Dávid visszafoglalta a területet, ami később a Közel-Kelet két akkori nagyhatalmának, a (tizenkettes síita) perzsa szafavida és a (szunnita) török oszmán Birodalomnak volt a felvonulási területe. A nyugati részek évszázadokra török befolyás alá kerültek, délkeleten pedig ma is érződik az iráni hatás. Az idegen nagyhatalmak vákuumába szorult grúz kiskirályok sokszor maguk is - legalább névleg - áttértek az iszlámra, hogy hatalmukat így biztosítsák, és az uralkodó sah vagy szultán bizalmát - sokszor helyi riválisaikkal szemben is - elnyerjék.

Az országban ma sem beszélhetünk egységes muszlim kisebbségről, hanem különböző muszlim csoportokról, akik együtt alkotják Grúzia iszlám vallású kisebbségét. Jellemzően a határok mentén élnek, Törökország, Azerbajdzsán és Oroszország mellett, de előfordulnak kisebb iszlám közösségek olyan nagyvárosokban is, mint Tbiliszi vagy Telavi.

Az egyik legnagyobb szunnita muszlim közösség a grúz-török határ menti Adzsáriában él, Batumi központtal; ők többnyire a hanafita rítust követik. Az iszlám itt viszonylag későn, 1770 körül jelent meg, miután Adzsáriát az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Ekkor terjedt el a török nyelv használata is, de csak a tehetősebbek körében, a részben iszlamizált parasztság megtartotta a grúz nyelvet. A török nyelvű uralkodóréteg nagy része 1878-ban, miután Adzsáriát Oroszországhoz csatolták, Törökországba emigrált. Egyébként maguk a mullahok (mollák) is kivándorlásra biztatták az itt élő muszlimokat, úgy tartván, hogy jobb iszlám - esetükben török - földön élni, mint az új, ortodox keresztény orosz fennhatóság alatt. Ezen okok miatt Adzsária muszlim lakossága jelentősen csökkent a 19. század végén, s a népesség vallási összetételének változása folytatódott a cári Oroszországból érkező keresztény telepesekkel. Ugyanekkor azonban 400 új mecset épült Adzsáriában az orosz kormány rendeletére (és természetesen a befolyása alatt), ami azért fontos, mert a török fennhatóság idején a madraszákban török nyelven folyt a képzés, tehát a vallástanítás is, így a grúz nyelvű parasztoknak először az orosz uralom alatt nyílt lehetőségük az anyanyelvükön tanulni. Az Adzsáriában maradt muszlimok ugyanis alacsony képzettségű grúzok voltak, akiknél ma is a nyelv az elsődleges identitásképző, nem pedig a vallás. Ez a csoport tehát ma is teljes mértékben grúznak tartja magát, bár napjainkban Törökország igyekszik egyfajta „oszmán nosztalgiát” ébreszteni az itt élőkben.

Adzsária történelmét jól szemlélteti „erős emberének”, Mehmed Abasidzének a sorsa, aki már a török időkben befolyásos nemesi család, a nagy hatalmú Abasidze-klán feje volt. Abasidze, aki a cári időkben újságot szerkesztett, az Első Világháború alatt megalapította a grúzbarát Biztosság a Muszlim Grúzia Felszabadításáért nevű csoportot, ami egyszerre utasította el a török és az orosz befolyást, célja pedig egy szabad, független Grúzia volt. Abasidze teljes mértékben azonosult tehát keresztény honfitársaival, és ebben a néhány évben vállvetve küzdött velük a közös célért.

1921-ben a Vörös Hadsereg bevonult Grúziába, véget vetve ezzel a rövid életű grúz függetlenségnek, Abasidze pedig - feladva korábbi álmait - a Batumi Forradalmi Bizottság tagja lett. Állítólag csak azért nem vonták felelősségre korábbi tevékenységéért, mert ismerőse volt az ugyancsak grúz származású Sztálinnak, aki az 1900-as évek elején szintén élt Batumiban. A harmincas évek szovjet tisztogatásait azonban ő sem úszta meg, hamis vádakkal kivégezték. Unokája, Aszlan Abasidze, a Szovjetunió összeomlása után hosszú évekig volt Adzsária kormányzója és csak az ún. „Rózsás Forradalom” mozdította el a helyéről 2004-ben.

A szovjet uralom vallásüldözését ez a térség sem kerülte el: míg 1918 előtt 158 mecsetet jegyeztek Adzsáriában, 1936-os adatok kettőt sorolnak fel.

Napjainkban egy nem túl erős rekrisztianizáció zajlik Adzsáriában, jó példa erre épp a már említett Aszlan Abasidze, aki kikeresztelkedett.

A hagyományos iszlám ünnepek mellett Adzsáriában népszerűek „a népi iszlám” ünnepek is, mint például Mohamed próféta születésnapja, a Maulíd, a ramadáni Laylatul-Qadr, illetve ősszel az ún. „Barati Gheja”, amikor a hiedelem szerint a meghalt hívők lelkei felmennek a Mennyországba. Ezt az ünnepet temetőjárás is kíséri. Ugyancsak létezik a „ziaret”, a „kis zarándoklat”, amit más iszlám országokban is meg lehet figyelni, itt azonban sokszor régi keresztény templomok romjait látogatják. Jó példa a szinkretizmusra az adzsáriai mecsetek falain gyakran előforduló szőlőindák, amik egyébként Grúzia szimbólumai is, és az országban híres bortermelést jelképezik. Ilyen indák régebbi muszlim sírokon is megtalálhatóak.

Az ún. „meszkheti törökök” (más néven ahiszka törökök) ugyancsak a török határ mentén élnek, Grúzia Meszkheti régiójában. Innen már a 16.századból találunk nyomokat az Iszlámra, tehát a vallás elterjedése régebbi, mint Adzsáriában. Vahusti Batonisvili grúz történész szerint azonban a 18. század elejéig az iszlám inkább az előkelők vallása volt, a parasztság keresztény maradt. Sokan úgy tartják, hogy Meszkheti muszlim lakossága a kipcsak-törökök leszármazottai.

A narratívák tehát kettéválnak a meszkheti muszlimok esetében, a grúzbarát verzió szerint az itt élők iszlamizált grúzok, akiket a szovjet politika - vallásuk miatt - az azeri nemzetiségbe sorolt, s ebben a régióban azeri nyelvű iskolákat létesített számukra (gyöngítvén így a grúz identitást, ami része volt Moszkva „oszd meg és uralkodj” politikájának a tagköztársaságokban). Ma is mint „azeri kisebbség” vannak számontartva: egy 1937-es moszkvai döntés értelmében ugyanis minden muszlim a Kaukázus déli részén azerinak számított. Az itt élők közt mindenesetre feltűnően gyakori a török családnév, ami a „törökbarát verzió” szerint a régmúltba nyúlik, a grúzok szerint viszont a grúz származású muszlimok később törökösítették a nevüket.

Az 1939-es népszámlálás idején tehát sok „azeri” lett a Kaukázusban, számuk azonban az újabb, 1959-es népszámlálás után drasztikusan lecsökkent, mivel őket is érintette Sztálinnak a második világháború során kiadott deportálásra vonatkozó parancsa, ami számos kaukázusi - főleg iszlám vallású - népcsoportot érintett: a „meszkheti törökök” ma főleg Azerbajdzsánban és Oroszország krasznodari régiójában élnek, de megtalálhatóak Üzbegisztánban, sőt a Donyeck mentén is, ahonnan a jelenlegi háborús helyzet miatt körülbelül kétezren menekültek el, többek között Törökország és Oroszország területére.

1993-ban indult repatrizációjuk nem fájdalommentes, megjelennek a feszültségek „a régiek” és „az újak” között, egyesek pedig azzal riogatnak, hogy a visszatérők miatt megbomlik a térség vallási és etnikai egyensúlya, ami további konfliktusokhoz vezethet. Sajnos a Szovjetunió idejében történt tragikus deportálások és „lakosságcserék” után a sebek csak lassan gyógyulnak, s a hazatérés olykor valóban fegyveres harcokba torkollik, ahogy az az ingusok és az oszétek esetében is történt.

Bár számuk jóval kisebb, főként Tbilisziben alkotnak közösséget, a „visszatértek” közé számíthajuk még az ún. „feridáni grúzokat” is, akik a mai észak-iráni Fereydun térségből térnek haza, miután őseiket a Szafavida-uralom idején a 17. században sokszor erőszakkal hurcolták el Perzsiába: a „feridáni grúzok” egy része már korábban muszlim volt, de akadtak köztük keresztények is, akik idegen földön váltak muszlimmá – köztük ma visszatérve Grúziába sokan kikeresztelkednek. Akik nem, azok többnyire az iszlám síita ágát követik. Emellett Tbilisziben sok az azeri muszlim: a síiták és a szunniták jó viszonyára mi sem jellemzőbb, mint hogy a híres síita Kék Mecset 1951-es lerombolása után a két irányzat hívei együtt imádkoznak a megmaradt szunnita vezetésű mecsetben.

A már Grúziában született azeri kisebbség főleg Kartli régióban él, többségük síita, de vannak szúfi közösségek is. Az azeri többségű városok - Gardabani, Akhalkalaki, Dmaniszi - dicsekedhetnek az egy főre jutó legmagasabb születési számmal az országban. Itt az adatközlők szerint több „nem hivatalos mecset” is található az engedélyezettek mellett – elképzelhető, hogy a források a síita ima- és tanházakra, az ún. huszejníjákra gondolnak, amik működhetnek magánházakban is. Emellett gyakoriak a „vándorló mullahok” is, akik állítólag mágiával is foglalkoznak – jó pénzért. A Grúzia keleti részén lévő muszlim többségű Kabal falujában található egy bizonyos 'Ísza Efendi, egy dagesztáni származású szúfi szent sírja, ami népszerű zarándokhely mind a síiták, mind a szunniták számára. A szunnita (sáfi'ita) rítust követő Kabal befolyással van a szomszédos síita településekre, akiknek vallásgyakorlatában számos hasonló szunnita elemet találhatunk. Ilyen települések például Karadzhala, Uzuntala és Gandzhala.

Sok muszlim közösség eredetileg a Kaukázus más, elsősorban orosz részeiből érkezett Grúziába, ilyenek például a Dagesztánból jött orosz nyelvű avarok, a csecsen származású kisztek Grúzia Pankiszi térségében. A kisztek törzsi háborúskodások miatt menekültek el Csecsenföldről, illetve a kegyes iszlám legendák szerint nem bírták elviselni a csecsen lázadó, Samil imám rájuk kényszerített szigorú vallási törvényeit, noha maguk is muszlimok - méghozzá többségük a szúfi Naqsbandí rend tagja, mint a cári Oroszország ellen harcoló Samil - volt. Ahogy az azeriek lakta területeken, itt is találkozunk „vándorló mullahokról” szóló leírásokkal, akik faluról-falura járva (s ebből van elég a környék hegyes-völgyes térségében) terjesztik az iszlám helyes - vagy általuk helyesnek vélt - tanait, minek során napjainkra újra megerősödött a kisztek iszlám identitása.

A grúz vezetés többször aggodalmát fejezte ki a gyakran orosz területekről beszivárgó mullahok miatt, és sokakat az is aggodalommal tölt el, hogy míg régen az iszlámot tanulni vágyók a tbiliszi vagy adzsáriai szemináriumokba mentek, most több iszlám ország, többek közt „a szelíden nosztalgiázó” Törökország és az iszlám radikális változatát propagáló Szaúd-Arábia (és más Öböl-államok) kínálnak nekik ösztöndíjakat – tény, hogy a szalafita irányzat felbukkanása a vallásilag, etnikailag heterogén, de viszonylag békésen együtt élő közösségekben máris okozott kisebb-nagyobb feszültségeket, bár korántsem olyan kiélezett a helyzet, mint a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiban vagy Csecsenföldön. A 2000-es évek elején azonban Pankisziban is zavargásokra került sor, mikor a környéket az al-Kaida fegyveresei szerették volna „gyakorlatozásra” használni. Idevalósi az idén megölt Abu Omár As-Sísání is, a „Szíriai Iszlám Állam” vezetője.

Más kisztek azonban - már a cári Oroszország idején - Grúziában való letelepedésükkor felvették a kereszténységet; ők ma már grúzoknak vallják magukat – esetükben, ellentétben az adzsáriaiakkal, a vallás az identitásképző. A falvak mellett Telavi városában él egy kisebb közösségük, saját templommal. A szovjet időkben az iszlám - úgyis, mint az ellenállás egyik szimbóluma - megint megerősödött, voltak, akik visszatértek hozzá. A vallásgyakorlás mindkét csoportnál finoman szólva is eklektikus. Szemléletes leírás erről egy ingusokról szóló szöveg 100 évvel ezelőttről; ők ugyan Grúziától északra élnek, de a leírás ráillik a kisztekre is, ezért tartom érdemesnek idézni:

„Az ingusok a múltban keresztények voltak. Miután a kereszténység meggyengült a térségben, visszatértek a pogánysághoz, aztán felvették az iszlámot, majd megint keresztények lettek, végül ismét muszlimok, de sok pogány, illetve keresztény szokást megtartottak: esznek disznóhúst, megtartják a vasárnapot, tisztelik a keresztény szenteket.” (Chechen Tribe, Tbilisi, 1872)

Láthatjuk, hogy a grúziai muszlimok nem alkotnak egységes egészt: vannak köztük szunniták (akik a hanafita, ritkábban az sáfi'ita madhabot követik), szúfi rendek tagjai (elsősorban a Naqsbandíé, de ne feledkezzünk meg Ísza Efendi követőiről sem!), tizenkettes síiták és - akár a grúz szőlőindák - burjánzik a „népi iszlám” is. Identitásuk sem homogén, vannak köztük magukat „muszlim grúznak” vallók, vannak, akik az ország egy régi kisebbségének tartják magukat, mint például az azeriek és olyanok, akik az identitást a vallásban vagy esetleg az országhatáron túl élő klánban keresik, ahogy az avar vagy a kiszt közösség.

A „kaukázusi tűzfészekhez” és Közép-Ázsia szélsőségesekkel kokettáló népeihez képest Grúzia muszlimjai még mindig inkább csak változatosságukkal keltik fel az érdeklődő figyelmét, és bár itt is megfigyelhetőek bizonyos irányzatok uniformizáló törekvései, aligha lesz könnyű dolguk a régi, évszázados történelemmel bíró közösségek „megreformálásában”.

 

Szekér Gitta, orientalista

APROPÓ - Hindu ünnep Pakisztánban

APROPÓ - Hindu ünnep Pakisztánban

Pakisztán legnagyobb hindu közösségeinek otthont adó Szindh tartománya vallástól függetlenül mindenki számára munkaszüneti nappá nyilvánította 2016. március 25-ét a hindu holi ünnep alkalmából. A döntés pár nappal azután született, hogy az ország nemzetgyűlése határozatot fogadott el a hindu holi és diwali ünnepek, valamint a keresztény húsvét napjának munkaszüneti nappá nyilvánításáról a kisebbségek számára.

A népgyűlés szinte vita nélkül fogadta el a javaslatot március 15-én, ami ellen egyedül az információs miniszter emelt szót, ám ő is hangsúlyozta: nem az elv ellen van kifogása, hanem az ellen, hogy Pakisztánban már így is minden országnál több munkaszüneti nap van.

A népszerű és vidámságtól fűtött holit nevezik hindu tavaszünnepnek és a színek fesztiváljának is, mivel a hívek ilyenkor nagy tömegekbe gyűlve színes festékporral és vízzel locsolják egymást, miközben táncolnak és édességet osztanak egymásnak.

A gyakorlatban saját ünnepnapjaikon a kisebbségek Pakisztánban eddig is szabadnapot kaptak munkahelyükön, a népgyűlés határozata azonban megerősítené ehhez fűződő jogukat, és kötelező érvényűvé tenné a munkaadók számára. Ám a határozat csak akkor lép országosan is életbe, ha a belügyminisztérium hivatalosan is kihirdeti az ünnepnapokat, amire eddig még nem került sor.

2015-ben a holi alkalmából a Nemzeti Diákszövetség (National Students' Federation- NSF) Karacsiban élőpajzsot szervezett a Szwami Narajan templom köré, hogy ezzel fejezzék ki elköteleződésüket a hindukkal való békés együttélés mellett. Pakisztánban az 1998-as népszámláláskor 2,5 millió embert regisztráltak hinduként, ami a becslések szerint azóta hozzávetőleg 3 millióra növekedett- ez a teljes lakosság nem egészen 2 százaléka. Pakisztán 1947-es függetlenné válásakor 4,4 millió hindu és szikh vándorolt ki Indiába, ahonnan eközben körülbelül 4,1 millió muszlim érkezett.

Sabiq Eszter Fatima

REAKCIÓ - A magyarországi muszlim közösségek reakciói a brüsszeli terrortámadás kapcsán

MAGYARORSZÁGI MUSZLIMOK EGYHÁZA - NYILATKOZAT A BRÜSSZELI MERÉNYLETEKRŐL
A Magyarországi Muszlimok Egyháza mélységesen elítéli a Brüsszelben ma délelőtt elkövetett robbantásokat. A támadássorozat olyan terrorakció volt, amire nincs magyarázat, nem köthető egyetlen valláshoz, egyetlen nemzetiséghez sem vagy származáshoz. Az iszlám elítéli az erőszakot és a terrort, és megengedhetetlennek tartja a béke, a biztonság, a jog és a törvényes rend megsértését, bárki is legyen az elkövető.
Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „A muszlim az, akinek a beszédétől (nyelvétől) és a tetteitől (kezétől) biztonságban vannak az emberek. És az erős hitű muszlim az, aki mellett az emberek biztonságban érzik magukat és vagyonukat.” (an-Naszái)
A Magyarországi Muszlimok Egyháza részvétét fejezi az áldozatok hozzátartozóinak és Belgium kormányának és lakosságának.
Budapest, 2016. március 22.
MAGYARORSZÁGI MUSZLIMOK EGYHÁZA
________________________________________________________________
MAGYAR ISZLÁM KÖZÖSSÉG - KÖZLEMÉNY
Nem győzzük elégszer hangsúlyozni, hogy nem lehet hívő muszlim az, aki ártatlan embereket gyilkol.
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a terrorizmusnak terror a vallása.
Az iszlám vallás soha sem engedett meg terrorcselekményeket, az ilyen bűnök elkövetőit a seriá halállal bünteti. A Magyar Iszlám Közösség, mint eddig mindenkor, mélységesen elítél minden terrorcselekményt, legyen az Isztambulban, vagy éppen Brüsszelben. Reménykedünk ezen Európában működő terrorista sejtek mihamarabbi felszámolásában és példás megbüntetésükben. Őszinte részvétünket fejezzük ki Belgium népének, és szolidaritásunkat nyilvánítjuk ki minden terror sújtotta országgal. Támogatjuk, hogy Európa végre vesse ki magából a szélsőséges eszméket követő embereket, mert ez a hosszú távú biztonság záloga. Az ilyen merényletek ártanak az Európában élő több millió békés muszlim vallású embernek is, és az iszlamofóbiát erősítik!
2016. március 22.
Magyar Iszlám Közösség

MŰVÉSZET - Egy muszlim művész alkotásai a sztereotípiákkal szemben

MŰVÉSZET - Egy muszlim művész alkotásai a sztereotípiákkal szemben
Annyi negatív töltetű cikket olvashatunk naponta az iszlámmal kapcsolatban, hogy lassan az iszlám és muszlim szavak láttán aligha jut eszünkbe jó és szép, a művészetre pedig végképp nem gondolunk, pedig bőven akad példa a kortárs iszlám művészetre muszlim alkotók kezei által készült művekből. Az alábbiakban röviden bemutatott fiatal hölgy munkássága is csak egy a sok közül.
Egy olyan művészről van szó, aki mindössze 20 éves, de alkotásai valódi érettséget mutatnak. Ebben megnyilvánul az, hogy amit festményeivel, fotóival, szobraival kifejez, személyes tapasztalatain alapul és minden egyes művében ő maga is ott van: az érzelmei, a lelke, az élete egy darabja.
Azzah Sultan 16 évesen érkezett Malajziából szépművészetet tanulni az Egyesült Államokba, és ma is New Yorkban él, tanulmányai befejezésére készül. Miután több ezer kilométer távolságra került családjától, a számára új környezetben szembetalálta magát az amerikai társadalom egy részében is jelenlévő, iszlámmal kapcsolatos negatív érzésekkel, ami hatott az ő fiatal, érzelmi világára is. Ezt a hatást pedig egy művész a külvilág felé legjobban a saját alkotásaiban tudja kifejezni.
Munkáival nemcsak a legbensőbb érzéseit szeretné megjeleníteni, hanem szavak nélkül elmondani azt, hogy a média és a társadalom tévesen ítéli meg a muszlim nőket. A köztudatban olyan jelzőket használnak egy muszlim nővel kapcsolatban, mint elnyomott, elmaradott, férfi alá rendelt… és a sort lehetne folytatni. Azzah Sultan munkásságának középpontjában a muszlim nő identitása áll.
Az egyik legutóbbi munkájának címe „Home Sweet Home”, amely gyakorlatilag egy hidzsáb (iszlám női kendőviselet), de nem az általunk megszokott hagyományos darab. Elkészítéséhez sok más, az Egyesült Államokban élő muszlim nőtől kért segítséget azzal, hogy a közösségi médián keresztül egy felhívást tett közzé – küldjenek számára fejkendőt kék, piros vagy fehér színekben. Az egész ország területéről kapott kendőkből aztán kézzel varrt össze egy amerikai zászlót megjelenítő hidzsábot, azt jelezve ezzel, hogy attól, hogy valaki muszlim, nem jelenti azt, hogy kevésbé amerikai.
Azzah úgy érzi, tisztességtelenek azok a feltételezések, amelyek azt sugallják, hogy a muszlim nők egy letűnt korszak itt ragadt lényei lennének, különösen azok, akik hidzsábot viselnek.
„Am I Modern most?” című kép sorozata pont erre hívja fel a figyelmet. Három ismert 20. századi nyugati, modern művésztől - Roy Lichtenstein, Jasper John és Andy Warhol - kölcsönzött stílust és technikát, hogy elkészítse saját három képét, megmutatva ezzel azt, hogy számára abszurd az a gondolat, mely szerint csak akkor lehet egy muszlim nő modern, ha elfogadja a nyugati eszméket.

Az egyik leghíresebb fotó sorozatával - „We Are Not The Same”, ahol öt különböző muszlim nőt kapott lencsevégre, azt szeretné megmutatni, és egy fajta bizonyítékként adni a társadalom számára, hogy a képeken szereplő hölgyek mindegyike muszlim, ennek ellenére mégsem egyformák. Habár a hit közös, mindenkinek van saját személyisége, stílusa, hobbija, kultúrája.

Azzah vágya, hogy legyen egy saját galériája, egy olyan hely, ahol kifejezésre tudja juttatni az érzéseit, más, hasonló gondolkodású muszlim művészekkel együtt dolgozva.
A művésznő weboldala: http://azzahsultan.com/
Hegedűs Adrienn

AFRIKAI ISZLÁM - Az iszlám irányzatai Szenegálban és Gambiában 1. Múridizmus

AFRIKAI ISZLÁM - Az iszlám irányzatai Szenegálban és Gambiában

1. Múridizmus

Az iszlám elterjedése Szenegálban és Gambiában
A nyugat-afrikai wolof többségű Szenegál és Gambia fő vallása az iszlám. Az ott élő wolof, fulani, szerer, jola, mandinka és szoninke népek több mint 90 %-a muszlim. A jogi iskolák közül – ahogy általában Afrikában – a málikita iskola vallásgyakorlati tanításai érvényesek, míg a hitvallási irányzatok terén Szenegál a szufizmus legnagyobb központja Nyugat-Afrikában.

 

Ezeken a területeken az iszlám megjelenése egyidős a hazánkban megjelent kereszténységgel. I. sz. 800-tól Szenegál és Gambia területén a Futa Tora királyság virágzott a Szenegál folyó mentén. (Fontos megjegyezni, hogy a későbbiekben ezt a királyságot fővárosára hivatkozva emlegették, így mind a wolof nyelvben (tokolor), mind a nyugat-afrikai nyelvekben (takruri), mind az arab nyelvben (ahlul-takrúr) és a franciában is (Toucouleur) ezen a néven maradt közismert mind a mai napig.) A birodalom 850 körül a Dya’ogo dinasztia idején indult fejlődésnek, majd Futa Tora egyik uralkodója, War-Dzsabi, a mandinka Manna uralkodóház sarja 1040 körül felvette az iszlámot. Lépése pont annyira mondható stratégiai lépésnek, mint István királyé. War-Dzsabi, később pedig fia Leb felismerték, hogy Abdullah ibn Jászintól, az Almoravida dinasztia alapítójától katonai támogatást kérve könnyű szerrel kiterjeszthetik birodalmukat a térségben és visszaverhetik a környező népek (berberek, szanhadzsák, meszufák, és goddalák) támadásait. Bár War-Dzsabi szigorúan vette az iszlám tanításait és a sarí’a szabályai szerint vezette birodalmát, a helyi vallásokat ugyanúgy továbbgyakorolták a nép körében.
Később a 15. században az animista hitvilág szorosan összefonódott az iszlámmal a szerer vezetésű Jolof Birodalom virágzása alatt. Erről a portugál hódítók is részletesen beszámolnak útleírásaikban.
Az első szúfi rendek a 17-18. században jelentek meg Szenegál és Gambia területén. Ekkoriban az iszlám vallásgyakorlat elsősorban az értelmiségi réteg, a kereskedők és az uralkodói elit sajátjának számított, mondhatni egyfajta „úri divat” volt. A több évszázados hagyománnyal rendelkező takrurik a „pogány” szererekkel szemben mindig is elhivatottabban fordultak az iszlám felé.
A francia gyarmatosítás idején viszont a teljes népesség egyfajta közös lázadásként formálta és erősítette meg vallási identitását a francia keresztény hódítással szemben az iszlám szúfizmus felé fordulva, több olyan sajátos irányzatot létrehozva az iszlámban, melyen erősen érezhetőek az arabok által közvetített iszlámra ezer év alatt rárakódott afrikai jegyek.
Míg Szenegálban a muszlimok állandó üldöztetésnek voltak kitéve, a zarándoklatokon résztvevő híveket börtönbe zárták vagy kivégezték, addig Gambiában az angol gyarmatosítás eredményeképpen a szabad vallásgyakorlás volt jellemző.
Napjainkban mindkét országban az iszlám az állami vallás.
További információk:
Inside Islam (Két részes, angol nyelvű rövid beszélgetés a témáról szenegáliakkal)
Marabu
A marabu elnevezés egyébként az arab مَربوط (ejtsd: marbút, jelentése: ’aki csatlakozott’) szóból származik, az afrikai vallási vezetők elnevezésére szolgál. Érdekesség, hogy a marabukra jellemző testtartás miatt nevezték el később az Afrikában élő nagytestű madarat szintén marabunak.
Amadou Bamba

 

A múridita szúfi rendet 1883-ban alapította Aḥmadu Bàmba Mbàkke sejk, más néven Amadou Bamba, akit wolof nyelven Sëriñ Tuubaa-nak, a toubai szent embernek neveznek. 1850-ben született a Baol Királyság területén, egy Mbacké nevű faluban. Édesapja a Szenegálban legrégebb meghonosodott szúfi rend, a qadariták marabuja volt.
Amadou Bamba – apjához hasonlóan – szintén iszlám szellemi vezető lett. Az aszketikus életmódjáról, misztikus tanításairól ismert Amadou rendszeresen olvasta és tanulmányozta a Koránt, tanította az embereket, rengeteg verset költött, tanulmányokat írt a meditáció és a rituálé jelentőségéről.
Tanításaiban különösen hangsúlyozta a békés, erényes életmód és a kemény munka fontosságát. Követő mudzsaddidnek szokták nevezni, mert szerintük megújította az iszlámot. Amadou Bamba vallási legitimitását hadíszokkal és legendás történetekkel szokták alátámasztani. Az egyik szerint Amadou Bamba álmában találkozott Mohamed prófétával. Amikor megjelent a Próféta neki, akkor azt mondta, hogy Amadou korának szellemi vezetője és az iszlám megújítója, mindezért a Próféta szolgálójának is szokták nevezni.
Bár Amadou Bamba a tidzsánijja marabuival szemben a békés ellenállásra szólította fel híveit a francia gyarmatosítókkal szemben, a franciák mégis nagyon veszélyesnek tartották a befolyásos és sokak tiszteletét kivívó Amadou Bambát. 1895-től hét évre és kilenc hónapra Gabonba, majd öt évre Mauritániába száműzték. A vallásalapító egyetlen bűne az volt, hogy nyíltan prédikált és gyakorolta vallását. Száműzetései után 15 évig tartották házi őrizetben Diourbelben, Szenegálban. A rengeteg megpróbáltatás közben sem adta fel a küzdelmet, és mindenütt hangoztatta Mohamed próféta számára kinyilatkoztatott üzenetét.
Legfontosabb tanításai közé tartozik a dzsihádul-akbar, vagyis a legnagyobb harc tana, mely nem más, mint fegyverek nélkül vívott harc önmagunk és a társadalom kihívásaival szemben, az Istenhez való közeledés a lelki elmélyülés és a kitartó tanulás, tudásszerzés által.
Amadou Bamba békés ellenállása a franciákkal szemben és a több évig tartó megpróbáltatásai száműzetésben meghozták eredményüket, amikor az 1910-es években felfedezték a franciák Amadou Bamba szerepét tervekben. A franciák rájöttek, hogy a marabut felhasználva a fegyveres lázadások megszűnnek, az első világháborúban pedig több katonát is bevetettek hívei közül. 1918-ra Amadou Bamba és hívei szabadon gyakorolhatták vallásukat és Touba városában engedélyezték a múridita közösség megszervezését.
Amadou Bamba 1927-ben halt meg. Testét a toubai nagymecsetben helyezték el, síremlékét a mai napig több százezer zarándok látogatja évente.
Touba városa
Amadou Bamba 1887-ben alapította Touba városát. Matlabul Fawzeyni című írásában említi meg a város alapításának főbb okait, melyek között leírja, hogy ez a város egyfajta kapocs a lelki, örök és a fizikai, ideiglenes világ között. A város nevének jelentése haszanijja nyelven azt jelenti: ’boldogság’. A hagyomány szerint Touba egy fa neve a Paradicsomban. Amadou Bamba pedig egy fa alatt ülve döntötte el a város megalapítását. A fa maga a hívek és az Isten közötti spirituális kapcsolat szimbóluma, a lelki tökéletességet és az Isteni közelséget jeleníti meg.
Napjainkban több mint félmillió lakosa van. Touba nagymecsetje pedig a múriditák közkedvelt zarándokhelye, melynek építését 1963-ban fejezték be, és tulajdonképpen Amadou Bamba temetkezési helye fölé emeltek.
A toubai nagymecset az afrikai iszlám egyik legnagyobb mecsete, melyet 1963-as építése óta folyamatosan bővítenek. A mecsetnek öt minaretje és három kupolája van. A legmagasabb minaret 87 méter magas, Ibrahimi Fall sejkről, Amadou Bamba legbefolyásosabb tanítványáról Lamp Fallnak nevezik, Szenegál egyik leghíresebb műemlékeként tartják számon.
A múridizmus főbb tanítói és alapelvei
A múrita közösség vezetője a főmarabu, aki kizárólag Amadou Bamba leszármazottja lehet, így Amadou Bamba, Serigne Touba, Touba mesterének első utódja az ő legidősebb fia volt: Serigne Mouhamadou Moustapha Mbacké (1927-1968), majd követték sorban a többiek:
· Serigne Mouhamadou Fallilou Mbacké (1968-1988)
· Serigne Abdoul Ahad Mbacké, (1988)
· Serigne Abdou Khadre Mbacké, (1989)
· Serigne Saliou Mbacké (1990-2007)
· Serigne Mouhamadou Lamine Bara Mbacké (2007–2010) Amadou Bamba unokája
· Serigne Sidi Al Moukhtar Mbacké, 2010 óta
A múriditák a serignéket tévedhetetlen szellemi vezetőknek tartják. A szülők sokkal szívesebben küldik gyermekeiket a marabukhoz tanulni, mint állami iskolába, mert mellettük a gyermekek szigorú vallási nevelést kapnak, melynek alapja a Korán és a szunna. Mindemellett a qadariták és a tidzsánijja által áthatott szúfizmus lelkületét is magukba szívják tanítóik mellett. A múriditák számára az évente megrendezett, Grand Màgalnak nevezett zarándoklat sokkal fontosabb és nagyobb presztízsű eseménynek számít, mint a mekkai zarándoklat, sőt úgy gondolják, hogy Touba városa sokkal nagyobb jelentőségű szent város, mint Mekka. A toubai zarándoklat alkalmával a hívek Amadou Bamba száműzetésből való visszatéréséről emlékeznek meg és ezt az örömteli eseményt ünneplik évről évre.
Baay Faal
Az egyik különleges szekta, mely a múridizmusból alakult ki, a Baye Fall (Baay Faal) irányzat, melynek szellemi alapítója Ibrahima Fall, Amadou Bamba tanítványa. Ibrahima Fall 1855-ben született egy arisztokrata wolof család gyermekeként Ndiaby Fallban, a Cayor Királyságban. A legtöbb forrás szerint Ibra Fall családja tehetős és befolyásos volt Cayorban, van, aki szerint a királyi család tagja volt, de származását tekintve mindenképpen magas rangúnak számítják. Cayorban Ibra Fall korában egyszerre volt jelen az iszlám és az animizmus. Az arisztokrata családokban azonban kifejezetten odafigyeltek a gyermekek vallásos oktatására. Ibra Fall viszonylag korán megtanulta a klasszikus arab nyelvet és tanulmányokat végzett az iszlám teológia, fiqh (vallásjog), tafszír (Korán-értelmezés), nyelvészet és retorika területén. Szellemi műveltsége mellett többek szerint nagyon erős és kegyetlen harcost neveltek belőle, mások magányos, visszahúzódó emberként írják le. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Ibra Fall életének fordulópontját jelentette, amikor megismerte Amadou Bambát, akinek az egyik leghíresebb tanítványa lett.
Ibrahima Fall Amadou Bamba tanítványait alázatra nevelte a szellemi vezető száműzetése idején. Külső megjelenése pedig vallási követői számára egyfajta minta lett. Ibra Fall rasztás haja, husángja, mellyel a törvényeket betartatta, klasszikus elemei külső megjelenésének, ábrázolásmódjának. Mindezek mellett híres volt a pone nevezetű növény dohányként való használatáról. Sokszor járt koldulni a szomszéd falvakba, és megrögzötten követte Senigre Touba minden szavát: így ha azt mondta neki a mester, hogy ma ne vágja le a haját, akkor addig növesztette azt, amíg nem kapott engedélyt a hajnyírásra.
A Baye Fall irányzat hívei szintén nagy hangsúlyt fektetnek a külső megjelenésre: színes, rongyos ruhákban járnak, nagy raszta hajuk van, melyet ndiangénak neveznek, és sokszor gyöngyökkel, drótokkal vagy zsinegekkel díszítik. Ők is ugyanúgy részt vesznek a toubai zarándoklaton, mint a többi múridita. Sajátos ismertető jegyük még a zenéjük, a reggae, ugyanis a Baye Fall hívek között nagyon sok zenész található. Kinézetük és zenei világuk miatt sokan összekeverik őket a rasztafárikkal, akik Etióp keresztényektől származnak, és teljesen más elveket vallanak, mint a Baye Fall hívei.
További információk:
dr. Kármán Marianna, afrikanista, iszlámkutató

KALLIGRÁFIA - a neszkhi írás

KALLIGRÁFIA - a neszkhi írás (képekkel!)

A naszkhi vagy neszkhi írás eredetileg egy, a kézírásból kialakult írási stílus. Használják folyó szövegre, képfeliratokra, épületeken díszítőelemként. Ennek az egyszerűsített, standardizált, vízszintes vonalrendszerbe írható változata a jelenlegi arab könyvkiadás és sajtó által használt írás.

A kúfi stílus mellett ez a második legkorábban kifejlődött írási stílus. Jellemzően ebben a stílusban másolták a Koránt; mindent összevetve több neszkhi írású Korán létezik, mint a többi stílusú együttvéve. Mivel ez a stílus relatíve könnyen olvasható, ez az, amit a legtöbben megtanultak és általánosan elterjedt.

A neszkhi írást egyszerre írják vízszintesen és függőlegesen. Egyes true type betűtípusok, mint például a Traditional Arabic, reprodukálni tudják a függőleges ligatúrákat is, mások, mint például az Arial, csak a vízszintes síkot. A kurzív vonalvezetés alapvetően a mássalhangzókat írja (minden sémi nyelv mássalhangzós írás), az összes magánhangzót csak az olyan presztizsértékű szövegeknél jelölik, mint a Korán; az olvasás és értelmezés megkönnyítése érdekében azonban néha ott, ahol értelemzavaró lenne a kétféle lehetőség, jelölnek egy-egy rövid magánhangzót. A központozás viszont egy új fejlemény az arab nyelvben: a klasszikus írásokban nem létezik se pont, se vessző, hanem a mondat elejét, végét, a kérdést, és minden olyasmit, ami egy indoeurópai nyelvnél központozást igényelne, a szövegen belül jelölnek, azaz vannak például jellemzően a mondat elején álló, jelentést nem feltétlenül hordozó szavak.

Az írás alapvetően négy „részből” áll: az írás alapja a mássalhangzók és hosszú magánhangzók. Ezt csak az tudja elolvasni, aki anyanyelvi szinten beszéli a fuszhát, az irodalmi nyelvet, és elég nagy szókinccsel rendelkezik ahhoz, hogy „kitalálja”, mi lehet odaírva. Több betűnek ugyanis a diakritikus pontok nélkül hasonló az alakja: egy bizonyos betűforma lehet b, t, sz, n, míg egy másik h, kh, dzs. A középkorból ismerünk olyan kéziratokat, ahol csak a mássalhangzók és a hosszú magánhangzók szerepelnek a szövegben, így az sokféle olvasatra ad lehetőséget.

A második „réteg” a diakritikus pontok: ezek azok a mellékjelek, „pontok” (valójában kis négyszögek), amelyek megkülönböztetik egymástól a betűket. Manapság jellemzően így írnak: ezt csak az tudja elolvasni, aki már ismeri a nyelvtant, és elég nagy a szókincse és tapasztalata ahhoz, hogy meg tudja tippelni, hogy azt a szót a szótárban kb. hol kell keresni.

A harmadik „réteg” a rövid magánhangzók és mellékjelek, például a kettőzést vagy egybeolvasást jelző mellékjel. A Koránon kívül azonban ritka az olyan szöveg, amit „kiharakáznak”, azaz kiteszik a magánhangzókat. A Koránnál, szent szöveg lévén, azért szükséges ez, hogy ne lehessen másképp olvasni. Ettől eltekintve a jelenlegi Korán-szövegnek is többféle olvasata lehetséges, de ez csak minimális eltérést jelent a standardizálódott szöveghez képest.

A negyedik „réteg” a díszítőelemek, kantillációs jelek: ezekre csak azoknak van szüksége, akik a Koránt recitálják vagy a kalligráfia a szakterületük.

Az írás tanításánál nagy hangsúly kerül a betűk megfelelő méretére, egymáshoz való viszonyukra, a méretekre, az írás irányára, a ligatúrákra; ha ugyanis a kezdő írástanuló nem egy koordináta-rendszerben tanul meg írni, akkor könnyen összetéveszthetővé válnak a betűi. 

 

 

 

 



Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató

KULTÚRA - Virtuális túra a szaúd-arábiai al-Maszmak Erődbe

KULTÚRA - Virtuális túra a szaúd-arábiai al-Maszmak Erődbe

Napjainkban vált lehetővé a szaúd-arábiai al-Maszmak - múzeummá alakított - Erőd virtuális látogatása a Szaúdi Turizmusért és Nemzeti Örökségért Felelős Bizottság (Saudi Commission for Tourism and National Heritage) honlapján keresztül. A múzeum mind számítógépes, mind okostelefonos rendszeren keresztül látogatható, sőt Virtual Reality szemüveggel is résztvehetünk a vezetett túrán a világ bármely pontjáról.
A háromdimenziós, 360 fokos kameraképekkel rögzített túra alkalmával angol és arab nyelven beszélő virtuális kísérőnk ismertetőjét hallgatva a múzeum több termének kiállítási tárgyait és képeit is megtekinthetjük a kanapénkról. Az alkalmazás engedi a a múzeum minden részletének elérését, nagyítását, miközben lehetőségünk nyílik Szaúd-Arábia történetének megismerésére.

Hasonló alkalmazással már látogatható például a jeruzsálemi Szikla-mecset is (http://jerusalem.com/tour/dome_of_the_rock_3D).

https://www.scth.gov.sa/virtualtours/documents/masmak/english.html

KULTÚRA - Lidércek nyomában – A beduin nők költészete

KULTÚRA - Lidércek Nyomában - A beduin nők költészete

A beduin nők költészete régóta az arab irodalomtudomány egyik kiaknázatlan területe. Bár maga a beduin költészet már a középkorban is számos antológia tárgya volt, napjainkban pedig már Nyugaton is elkezdtek vele foglalkozni, a nők verseit az Arab-félszigeten először csak a múlt század közepén kezdték el gyűjteni, mondhatni az utolsó pillanatban. Az első komolyabb antológiát a térség verseiből Abdullah Ibn Raddász állította össze (Sa'irát al-bádíya, 1969), s nagyrészt az ő munkáját használja fel Muneera al-Ghadeer ezzel foglalkozó munkája is, ahol al-Ghadeer posztmodern alapokon tárgyalja a beduin nők verseit. Ma is ez a két munka a kutatási terület legfontosabb darabja. Al-Ghadeer könyvének címe Desert Voices, azaz „A sivatag hangjai” (Muneera al-Ghadeer: Desert voices, I.B. Tauris, 2009). A címről eszembe jutnak a sivatagi kísértethistóriák, amikből minden beduin rengeteget tart számon, és ha úgy adódik, szívesen mesélnek hátborzongató történeteket titokzatos lidércekről, akiket egy-egy sivatagi kirándulás során láttak éjszaka, vagy hangfoszlányokról, amik el akarták őket csalni a tábortűz mellől. Úgy tűnik, a beduin női költészet is évszázadokon át ilyen tünékeny lidérc volt, amit szinte csak a szemünk sarkából pillanthattunk meg, hogy odafordulva aztán köddé váljon, s mi magunk nem is vagyunk benne biztosak, valóban láttunk-e valamit. A nők titokzatos, zárt világa nagyon sokáig rejtegette ezeket a gyönyörű verseket és csak most, napjainkban tűnik úgy, hogy ezek a kísértetek - versek életről és halálról - mintha formát öltenének, hogy elfoglalják méltó helyüket az arab irodalom kánonjában. Az Arab-félszigeten már a 6. század körül, az iszlám megjelenése előtt írtak verseket, s ekkorra tehető a klasszikus arab nyelvű beduin költészet „aranykora”, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Imrul-Qajsz, a jemeni királyfi, illetve Sanfara és Ta’abbata Sarran, a két 6. századi beduin vagabund, akik bejárták a sivatagot, és vándorlásaikról, harcaikról szóló verseik már a középkori antológiákba is bekerültek. Ebből az időszakból származik a Mu'allaqát (magyarul „Felaggatottak”) című gyűjtemény, amely a legnagyobb pogánykori arab költők verseit tartalmazza. Az elnevezés onnan ered, hogy a költők verseit állítólag Mekkában a Kába – egy, már az iszlám előtt szentként tisztelt kő - falára, szövetre hímezve akasztották fel, ami önmagában jelzi, mekkora presztízse volt az arab világban a verseknek. Egy nagyot lépve az időben elérünk a múlt század ötvenes éveihez, amikor a már említett Abdullah ibn Raddász elkezdte a félsziget költőnőinek a verseit gyűjteni, ami azonban korántsem volt olyan egyszerű munka, mint a költőké: munkája során több halálos fenyegetést is kapott. A beduin költőnők felkutatása, verseiknek névvel való lejegyzése rengeteg nehézségbe ütközik még ma is: míg az adatközlők örömmel büszkélkednek törzseik régi költőivel, és a kortársak készséggel az adatgyűjtő rendelkezésére bocsátják verseiket, elmagyarázva a hátterüket, a nőket körbeveszik a törzsi becsületkódex, az íratlan szabályok magas falai: egy nőnek a beduin kultúrában még a neve is magánügy, illetlenségnek számít, ha kikerül. Az udvariasság azt diktálja, hogy az asszonyokat elsőszülött fiúgyermekeik után szólítsák meg, tehát pl. Umm Abdullah, azaz Abdullah anyja, Umm Ahmed, vagyis Ahmed anyja, stb. A beduin női költészet nagy része a mai napig is anoním, vagy csak egy keresztnév maradt ránk a hozzátartozó törzs nevével, mint például Hissza, „az Anazí” - figyelembe véve, hogy a Hissza gyakori arab női név, az Anazí pedig a félsziget legnépesebb törzse -, így gyakorlatilag semmit nem tudunk meg a költőnőről, akinek a verse Ibn Raddász antológiájában szerepel. Ami a múltban nagy szégyennek számított volna, ie. a költőnő „leleplezése”, az ma egyszerre izgalmas és – sajnos – még mindig kockázatos vállalkozás: bár ma már a Perzsa-öböl rangos költői versenyein nők is indulnak, és jónéhányan híressé válnak gyönyörű verseikkel, vállalniuk kell, hogy sokan ma is megszólják őket, amiért a nyilvánosság elé álltak, még akkor is, ha nem egy szaúd-arábiai asszony egyenesen arcfátyolban olvassa fel verseit az állami televízióban! Az egyik legismertebb kortárs költőnő a szaúd-arábiai Hissza Hilál, aki az Abu Dhabiban tartott "Egymillió költő versenyén" tűnt fel. A Malihán törzs lánya (aki állítólag egy sátorban született a jordán-szaúd-arábiai határ közelében, ahonnan a család később Rijádba költözött) ugyancsak burqát hord, de még így is rengeteg „figyelmeztetést” kap, hogy jobban kéne vigyáznia „a jóhírére”. A költőnő legnagyobb szerencséje, hogy a férje támogatja ambícióit: ez nagyon fontos, mert Szaúd-Arábiában a nők a férjeik engedélye nélkül például nem utazhatnak külföldre, s erre az engedélyre neki is szüksége volt, hogy elmehessen az Abu Dhabiban tartott költői versenyre. És bár a beduin költőnők versei témáikban - sivatag, tájleírás, vágyakozás, szerelem, bánat - utánozzák férfitársaikéit, Hilálnak nagy vihart kavaró politikai verse is ismert:
Láttam a Gonoszt a pusztító fatvákban,
olyan időkben, mikor a halal
és a harám összekeveredik.
Ha lehántom a fátylat az igazságról,
egy szörny tűnik elő rejtekéből;
Vadak az ő gondolatai és vadak a tettei.
Haragos és vak.
Halált visel ruha gyanánt
és övvel fogja össze.
Az öv az öngyilkos merénylők bombájára utal; Hilál kétségtelenül megrengeti sokak sztereotípiáit az iszlám világról, ahogy talpig feketében a szélsőségesek ellen szaval. A beduin költészet, arabul nabatí, sokat köszönhet az Öböl-államok beduin múlt iránti nosztalgiájának, aminek során fontos szerep jut a régi, törzsi dicsőséget megörökítő énekeknek is. Ám ha hozzátesszük, hogy a nabatí beduin nyelvjárásban íródott, máris egy újabb vita közepében találjuk magunkat, ami az arab irodalomtörténet évszázadok óta tartó, máig is a legnagyobb indulatokat kiváltó dilemmája a nyelvjárásokról és a klasszikus arab nylevről. A legtöbben úgy tartják, csak az minősül irodalomnak, ami az utóbbiban íródott (ennek „szelídebb” változata az ún. modern standard arab) és ez az oka a beduin költészet gyakori mellőzésének is. Taha Husszein, a modern arab irodalom egyik legnagyobb alakja így fogalmazza meg ellenérzéseit a dialektussal szemben:
„Az Arab-félszigeten kétféle irodalom létezik, az egyik a népnyelvet használja kifejezőeszközként, és nem csupán az Arab-félszigeten, hanem az egész arab sivatagban, azaz Szíriában, Egyiptomban és Észak-Afrikában is. Ez az irodalom, noha a nyelve romlott, él és erős. Nagy jelentősége van abban, hogy megmutatja a beduinok életét a sivatagban. Témájában, jelentésében és stílusában nagyon hasonlít a régi, iszlám előtti és az iszlám korai idejéből ismert arab irodalomra.”
(Taha Husayn: Al-Hayat al-adabíya fi Gaziírat al-'Arab, Beirut, Dar al-Kitab al-Lubnani, 1973.)
Külön cikket érdemelne az arab értelmiségiek vitája az irodalmi nyelv és a dialektusban íródott művek témájáról, ám az innen is kitűnik, hogy a fenti okok miatt a beduin nők költészete kétszeresen is marginalizálva volt: a költők egyrészt női mivoltuk miatt szorultak háttérbe, másrészt a beduin dialektusban íródott verseket sokáig nem számították bele az arab irodalmi kánonba. A hagyományos beduin versek témája megegyezik klasszikus társaikéval: a költők főleg törzseik hőseit, a híres csatákat énekelték meg, de felcsendülnek a szerelem, a vágyakozás, az elválás szomorúsága fölött érzett bánat hangjai is. Bár a költőnők versei inkább az utóbbiakról szólnak, megesik, hogy éppen egy asszony harci verse segít valamely történelmi esemény rekonstruálásában. Jó példa erre egy 17. századi ismeretlen beduin nő költeménye, ahol törzse, a Zi'b és Mekka kormányzójának a konfliktusáról ír, amely során a kormányzó bebörtönözte a törzs vezetőjét, mivel nem fizették meg az éves adót. A versben megjelenik a Zi’bek dicsőítése, akiknek a vonuló területe abban az időben a Rub al-Khálí'-tól egészen a Hidzsázig terjedt (ma mindkét terület Szaúd-Arábia része). A vita és a harci jelenetek leírása mellett a terület leírása is fontos történelmi adat; napjainkban ugyanis a Zi'b már kicsi, jelentéktelen törzsnek számít. Az összesen 67 soros vers minden olyan jellemzővel rendelkezik, amivel a férfiak harcias, csatára buzdító versei. A beduin női költészetben mégis inkább az elválás fájdalma, a természetleírás (a költő sokszor azonosítja magát egy állattal vagy természeti jelenséggel), a várakozás dominál. A beduin nő világa intakt, passzív – a nők, hacsak nem a törzzsel együtt, nem mozognak szabadon, verseikben a tekintet a meghatározó, ami mintegy befogja a horizontot, figyel, s ebből a perspektívából látja a száguldó lovakat, a legelő tevéket, a messzi harcokat. Míg a férfi költők verseiben a cél a dominancia, a terület, a csatatér, az ellenséges törzs leigázása, a nőknél egymás mellé kerül ember és természet, nincs hierarchia. A szerelmi témák olykor erotikába csapnak át (szigorúan névtelenül, sőt, ahol meg is találják a költőnő nevét, néha éppen a gyűjtő tünteti el, ahogy teszi azt egy alkalommal a már említett Ibn Raddász is), „hogy megóvja a jóhírét”, még abban az esetben is, ha az illető már halott – a nő jóhíre a törzs jóhíre is egyben. A pajzán versek egyik típusa a szerelmese érintésére vágyakozó szűz, ahol a vers romantikus, szenvedélyes hangját gyakran - érthető önvédelemből - durva gúny szakítja meg; jó példa erre egy, a gyűjtő által ugyancsak titokban tartott költőnő verse:
Istenem! Bár újra feltámadna a szelíd nyári szellő
és a virágba borult legelők bólogatnának!
Mikor sátrat verünk nyári éjszakákon,
s megtelik szemem kedvesem látásával.
Esküszöm, összekeverném a nyálam az övével
még ha a családom karddal is veszejtene el;
ajkaim tiszták, senki nem látta őket,
szerető nem emelte fel róluk a fátylat.
Hiszen csak viccből mondom ezeket,
hogy a fáradt elmét szórakoztassam.
(Abdullah b. Raddas: Sa'irat al-Badiya, Rijád, Dar Al-Yamama, 1969.)
Látjuk, hogy a növekvő vágyat hirtelen gunyoros befejezés zárja le, megjelenik a fátyol, mint motívum, ami a tisztaságra, szüzességre utal. Így lesz a kedves utáni vágyakozás a beduin női költészetben csendes lázadás a szigorú törzsi szabályok ellen. A múlt században a félszigetre hirtelen betörő technikai újítások, az addig ismert - és évszázadok óta érintetlen - világ gyökeres felfordulása a férfi írók és költők munkáiban keserű nyomot hagyott; jó példa erre a szaúd-arábiai Abdurrahmán Muníf, akinek Mudun al-Milh (Sóváros) című regénye az olaj felfedezéséről, a kolonialista erők okozta morális károkról, identitásválságról szólnak. A könyv nagy siker lett, de kritikus hangvétele miatt íróját megfosztották szaúdi állampolgárságától. A beduin női költészetben nincs nyoma ezeknek a hangoknak, ellenkezőleg, a gyönyörű tájleírásokba az asszonyok gond nélkül illesztették be a gyors autókat és áramvonalas motorokat. Egy költőnő egyenesen irigykedve gondol egy „vörös motorra”; a szín a régi beduin költészetben a harci tevék színe volt a csata közben rájuk fröccsenő vér miatt, akik gyorsaságukkal és szépségükkel tűntek ki. A látszólagos változások ellenére a beduin költőnők - férfitársaikhoz hasonlóan - hűek a hagyományokhoz, a versekben megmaradnak a régi motívumok is: az állatok, a gyönyörű tájleírások, a sivatag ezernyi arca, megmarad a nyelv, az arábiai sivatag egyedülálló beduin dialektusa, immáron - annyi évszázad után - állami támogatással. A beduin költészet újra virágzik, s talán először története során végre a nők is hangot kapnak. A „sivatag hangjai” már a városokból szólalnak meg – és a sivatagról beszélnek.
Szekér Gitta, orientalista
süti beállítások módosítása