ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - Sokszínű iszlám Grúziában
Grúzia a maga alig több, mint 3 milliós lakosságával és 69,700 négyzetkilométerével kifejezetten kis országnak számít. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen kicsi államnak a kisebbsége is jelentéktelen és homogén. Azonban a Kaukázusban semmi sem az, aminek látszik: kevés hely van még a Földön, ahol ilyen kis területre ennyi változatos nép, vallás, szokás és hagyomány akadna. Jó példák erre a különböző kaukázusi nyelvek, nyelvjárások: régen azt tartotta a mondás, hogy ha az ember egy hegyről lemegy a völgybe, ott teljesen máshogy beszélő embereket talál, és a következő hegyen megint újabb érthetetlen beszédet hall. Kis túlzással ez így is van, a Kaukázusban ugyanis nemcsak nyelvek, de egyenesen nyelvcsaládok élnek egymás mellett, amik között semmilyen rokonság nincs. Nemcsak a nyelvek mutatnak fel ilyen mértékű változatosságot; ha jobban megnézzük Grúzia muszlim kisebbségét, ugyanezt a diverzitást fedezhetjük föl.
Grúziába az iszlám már a harmadik kalifa, Oszmán idején eljutott. A kalifa i. sz. 654-ben küldött csapatokat a térség meghódítására, melyek egészen a mai Kelet-Grúziáig nyomultak előre. Ám a muszlim seregek csak 735-ben, II. Marván kalifa alatt tudták megvetni a lábukat a Kaukázusban, s váltakozó sikerrel uralkodtak Grúzia fölött: 1122-ben (Építő) Dávid visszafoglalta a területet, ami később a Közel-Kelet két akkori nagyhatalmának, a (tizenkettes síita) perzsa szafavida és a (szunnita) török oszmán Birodalomnak volt a felvonulási területe. A nyugati részek évszázadokra török befolyás alá kerültek, délkeleten pedig ma is érződik az iráni hatás. Az idegen nagyhatalmak vákuumába szorult grúz kiskirályok sokszor maguk is - legalább névleg - áttértek az iszlámra, hogy hatalmukat így biztosítsák, és az uralkodó sah vagy szultán bizalmát - sokszor helyi riválisaikkal szemben is - elnyerjék.
Az országban ma sem beszélhetünk egységes muszlim kisebbségről, hanem különböző muszlim csoportokról, akik együtt alkotják Grúzia iszlám vallású kisebbségét. Jellemzően a határok mentén élnek, Törökország, Azerbajdzsán és Oroszország mellett, de előfordulnak kisebb iszlám közösségek olyan nagyvárosokban is, mint Tbiliszi vagy Telavi.
Az egyik legnagyobb szunnita muszlim közösség a grúz-török határ menti Adzsáriában él, Batumi központtal; ők többnyire a hanafita rítust követik. Az iszlám itt viszonylag későn, 1770 körül jelent meg, miután Adzsáriát az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Ekkor terjedt el a török nyelv használata is, de csak a tehetősebbek körében, a részben iszlamizált parasztság megtartotta a grúz nyelvet. A török nyelvű uralkodóréteg nagy része 1878-ban, miután Adzsáriát Oroszországhoz csatolták, Törökországba emigrált. Egyébként maguk a mullahok (mollák) is kivándorlásra biztatták az itt élő muszlimokat, úgy tartván, hogy jobb iszlám - esetükben török - földön élni, mint az új, ortodox keresztény orosz fennhatóság alatt. Ezen okok miatt Adzsária muszlim lakossága jelentősen csökkent a 19. század végén, s a népesség vallási összetételének változása folytatódott a cári Oroszországból érkező keresztény telepesekkel. Ugyanekkor azonban 400 új mecset épült Adzsáriában az orosz kormány rendeletére (és természetesen a befolyása alatt), ami azért fontos, mert a török fennhatóság idején a madraszákban török nyelven folyt a képzés, tehát a vallástanítás is, így a grúz nyelvű parasztoknak először az orosz uralom alatt nyílt lehetőségük az anyanyelvükön tanulni. Az Adzsáriában maradt muszlimok ugyanis alacsony képzettségű grúzok voltak, akiknél ma is a nyelv az elsődleges identitásképző, nem pedig a vallás. Ez a csoport tehát ma is teljes mértékben grúznak tartja magát, bár napjainkban Törökország igyekszik egyfajta „oszmán nosztalgiát” ébreszteni az itt élőkben.
Adzsária történelmét jól szemlélteti „erős emberének”, Mehmed Abasidzének a sorsa, aki már a török időkben befolyásos nemesi család, a nagy hatalmú Abasidze-klán feje volt. Abasidze, aki a cári időkben újságot szerkesztett, az Első Világháború alatt megalapította a grúzbarát Biztosság a Muszlim Grúzia Felszabadításáért nevű csoportot, ami egyszerre utasította el a török és az orosz befolyást, célja pedig egy szabad, független Grúzia volt. Abasidze teljes mértékben azonosult tehát keresztény honfitársaival, és ebben a néhány évben vállvetve küzdött velük a közös célért.
1921-ben a Vörös Hadsereg bevonult Grúziába, véget vetve ezzel a rövid életű grúz függetlenségnek, Abasidze pedig - feladva korábbi álmait - a Batumi Forradalmi Bizottság tagja lett. Állítólag csak azért nem vonták felelősségre korábbi tevékenységéért, mert ismerőse volt az ugyancsak grúz származású Sztálinnak, aki az 1900-as évek elején szintén élt Batumiban. A harmincas évek szovjet tisztogatásait azonban ő sem úszta meg, hamis vádakkal kivégezték. Unokája, Aszlan Abasidze, a Szovjetunió összeomlása után hosszú évekig volt Adzsária kormányzója és csak az ún. „Rózsás Forradalom” mozdította el a helyéről 2004-ben.
A szovjet uralom vallásüldözését ez a térség sem kerülte el: míg 1918 előtt 158 mecsetet jegyeztek Adzsáriában, 1936-os adatok kettőt sorolnak fel.
Napjainkban egy nem túl erős rekrisztianizáció zajlik Adzsáriában, jó példa erre épp a már említett Aszlan Abasidze, aki kikeresztelkedett.
A hagyományos iszlám ünnepek mellett Adzsáriában népszerűek „a népi iszlám” ünnepek is, mint például Mohamed próféta születésnapja, a Maulíd, a ramadáni Laylatul-Qadr, illetve ősszel az ún. „Barati Gheja”, amikor a hiedelem szerint a meghalt hívők lelkei felmennek a Mennyországba. Ezt az ünnepet temetőjárás is kíséri. Ugyancsak létezik a „ziaret”, a „kis zarándoklat”, amit más iszlám országokban is meg lehet figyelni, itt azonban sokszor régi keresztény templomok romjait látogatják. Jó példa a szinkretizmusra az adzsáriai mecsetek falain gyakran előforduló szőlőindák, amik egyébként Grúzia szimbólumai is, és az országban híres bortermelést jelképezik. Ilyen indák régebbi muszlim sírokon is megtalálhatóak.
Az ún. „meszkheti törökök” (más néven ahiszka törökök) ugyancsak a török határ mentén élnek, Grúzia Meszkheti régiójában. Innen már a 16.századból találunk nyomokat az Iszlámra, tehát a vallás elterjedése régebbi, mint Adzsáriában. Vahusti Batonisvili grúz történész szerint azonban a 18. század elejéig az iszlám inkább az előkelők vallása volt, a parasztság keresztény maradt. Sokan úgy tartják, hogy Meszkheti muszlim lakossága a kipcsak-törökök leszármazottai.
A narratívák tehát kettéválnak a meszkheti muszlimok esetében, a grúzbarát verzió szerint az itt élők iszlamizált grúzok, akiket a szovjet politika - vallásuk miatt - az azeri nemzetiségbe sorolt, s ebben a régióban azeri nyelvű iskolákat létesített számukra (gyöngítvén így a grúz identitást, ami része volt Moszkva „oszd meg és uralkodj” politikájának a tagköztársaságokban). Ma is mint „azeri kisebbség” vannak számontartva: egy 1937-es moszkvai döntés értelmében ugyanis minden muszlim a Kaukázus déli részén azerinak számított. Az itt élők közt mindenesetre feltűnően gyakori a török családnév, ami a „törökbarát verzió” szerint a régmúltba nyúlik, a grúzok szerint viszont a grúz származású muszlimok később törökösítették a nevüket.
Az 1939-es népszámlálás idején tehát sok „azeri” lett a Kaukázusban, számuk azonban az újabb, 1959-es népszámlálás után drasztikusan lecsökkent, mivel őket is érintette Sztálinnak a második világháború során kiadott deportálásra vonatkozó parancsa, ami számos kaukázusi - főleg iszlám vallású - népcsoportot érintett: a „meszkheti törökök” ma főleg Azerbajdzsánban és Oroszország krasznodari régiójában élnek, de megtalálhatóak Üzbegisztánban, sőt a Donyeck mentén is, ahonnan a jelenlegi háborús helyzet miatt körülbelül kétezren menekültek el, többek között Törökország és Oroszország területére.
1993-ban indult repatrizációjuk nem fájdalommentes, megjelennek a feszültségek „a régiek” és „az újak” között, egyesek pedig azzal riogatnak, hogy a visszatérők miatt megbomlik a térség vallási és etnikai egyensúlya, ami további konfliktusokhoz vezethet. Sajnos a Szovjetunió idejében történt tragikus deportálások és „lakosságcserék” után a sebek csak lassan gyógyulnak, s a hazatérés olykor valóban fegyveres harcokba torkollik, ahogy az az ingusok és az oszétek esetében is történt.
Bár számuk jóval kisebb, főként Tbilisziben alkotnak közösséget, a „visszatértek” közé számíthajuk még az ún. „feridáni grúzokat” is, akik a mai észak-iráni Fereydun térségből térnek haza, miután őseiket a Szafavida-uralom idején a 17. században sokszor erőszakkal hurcolták el Perzsiába: a „feridáni grúzok” egy része már korábban muszlim volt, de akadtak köztük keresztények is, akik idegen földön váltak muszlimmá – köztük ma visszatérve Grúziába sokan kikeresztelkednek. Akik nem, azok többnyire az iszlám síita ágát követik. Emellett Tbilisziben sok az azeri muszlim: a síiták és a szunniták jó viszonyára mi sem jellemzőbb, mint hogy a híres síita Kék Mecset 1951-es lerombolása után a két irányzat hívei együtt imádkoznak a megmaradt szunnita vezetésű mecsetben.
A már Grúziában született azeri kisebbség főleg Kartli régióban él, többségük síita, de vannak szúfi közösségek is. Az azeri többségű városok - Gardabani, Akhalkalaki, Dmaniszi - dicsekedhetnek az egy főre jutó legmagasabb születési számmal az országban. Itt az adatközlők szerint több „nem hivatalos mecset” is található az engedélyezettek mellett – elképzelhető, hogy a források a síita ima- és tanházakra, az ún. huszejníjákra gondolnak, amik működhetnek magánházakban is. Emellett gyakoriak a „vándorló mullahok” is, akik állítólag mágiával is foglalkoznak – jó pénzért. A Grúzia keleti részén lévő muszlim többségű Kabal falujában található egy bizonyos 'Ísza Efendi, egy dagesztáni származású szúfi szent sírja, ami népszerű zarándokhely mind a síiták, mind a szunniták számára. A szunnita (sáfi'ita) rítust követő Kabal befolyással van a szomszédos síita településekre, akiknek vallásgyakorlatában számos hasonló szunnita elemet találhatunk. Ilyen települések például Karadzhala, Uzuntala és Gandzhala.
Sok muszlim közösség eredetileg a Kaukázus más, elsősorban orosz részeiből érkezett Grúziába, ilyenek például a Dagesztánból jött orosz nyelvű avarok, a csecsen származású kisztek Grúzia Pankiszi térségében. A kisztek törzsi háborúskodások miatt menekültek el Csecsenföldről, illetve a kegyes iszlám legendák szerint nem bírták elviselni a csecsen lázadó, Samil imám rájuk kényszerített szigorú vallási törvényeit, noha maguk is muszlimok - méghozzá többségük a szúfi Naqsbandí rend tagja, mint a cári Oroszország ellen harcoló Samil - volt. Ahogy az azeriek lakta területeken, itt is találkozunk „vándorló mullahokról” szóló leírásokkal, akik faluról-falura járva (s ebből van elég a környék hegyes-völgyes térségében) terjesztik az iszlám helyes - vagy általuk helyesnek vélt - tanait, minek során napjainkra újra megerősödött a kisztek iszlám identitása.
A grúz vezetés többször aggodalmát fejezte ki a gyakran orosz területekről beszivárgó mullahok miatt, és sokakat az is aggodalommal tölt el, hogy míg régen az iszlámot tanulni vágyók a tbiliszi vagy adzsáriai szemináriumokba mentek, most több iszlám ország, többek közt „a szelíden nosztalgiázó” Törökország és az iszlám radikális változatát propagáló Szaúd-Arábia (és más Öböl-államok) kínálnak nekik ösztöndíjakat – tény, hogy a szalafita irányzat felbukkanása a vallásilag, etnikailag heterogén, de viszonylag békésen együtt élő közösségekben máris okozott kisebb-nagyobb feszültségeket, bár korántsem olyan kiélezett a helyzet, mint a Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiban vagy Csecsenföldön. A 2000-es évek elején azonban Pankisziban is zavargásokra került sor, mikor a környéket az al-Kaida fegyveresei szerették volna „gyakorlatozásra” használni. Idevalósi az idén megölt Abu Omár As-Sísání is, a „Szíriai Iszlám Állam” vezetője.
Más kisztek azonban - már a cári Oroszország idején - Grúziában való letelepedésükkor felvették a kereszténységet; ők ma már grúzoknak vallják magukat – esetükben, ellentétben az adzsáriaiakkal, a vallás az identitásképző. A falvak mellett Telavi városában él egy kisebb közösségük, saját templommal. A szovjet időkben az iszlám - úgyis, mint az ellenállás egyik szimbóluma - megint megerősödött, voltak, akik visszatértek hozzá. A vallásgyakorlás mindkét csoportnál finoman szólva is eklektikus. Szemléletes leírás erről egy ingusokról szóló szöveg 100 évvel ezelőttről; ők ugyan Grúziától északra élnek, de a leírás ráillik a kisztekre is, ezért tartom érdemesnek idézni:
„Az ingusok a múltban keresztények voltak. Miután a kereszténység meggyengült a térségben, visszatértek a pogánysághoz, aztán felvették az iszlámot, majd megint keresztények lettek, végül ismét muszlimok, de sok pogány, illetve keresztény szokást megtartottak: esznek disznóhúst, megtartják a vasárnapot, tisztelik a keresztény szenteket.” (Chechen Tribe, Tbilisi, 1872)
Láthatjuk, hogy a grúziai muszlimok nem alkotnak egységes egészt: vannak köztük szunniták (akik a hanafita, ritkábban az sáfi'ita madhabot követik), szúfi rendek tagjai (elsősorban a Naqsbandíé, de ne feledkezzünk meg Ísza Efendi követőiről sem!), tizenkettes síiták és - akár a grúz szőlőindák - burjánzik a „népi iszlám” is. Identitásuk sem homogén, vannak köztük magukat „muszlim grúznak” vallók, vannak, akik az ország egy régi kisebbségének tartják magukat, mint például az azeriek és olyanok, akik az identitást a vallásban vagy esetleg az országhatáron túl élő klánban keresik, ahogy az avar vagy a kiszt közösség.
A „kaukázusi tűzfészekhez” és Közép-Ázsia szélsőségesekkel kokettáló népeihez képest Grúzia muszlimjai még mindig inkább csak változatosságukkal keltik fel az érdeklődő figyelmét, és bár itt is megfigyelhetőek bizonyos irányzatok uniformizáló törekvései, aligha lesz könnyű dolguk a régi, évszázados történelemmel bíró közösségek „megreformálásában”.
Szekér Gitta, orientalista
