A naszkhi vagy neszkhi írás eredetileg egy, a kézírásból kialakult írási stílus. Használják folyó szövegre, képfeliratokra, épületeken díszítőelemként. Ennek az egyszerűsített, standardizált, vízszintes vonalrendszerbe írható változata a jelenlegi arab könyvkiadás és sajtó által használt írás.

A kúfi stílus mellett ez a második legkorábban kifejlődött írási stílus. Jellemzően ebben a stílusban másolták a Koránt; mindent összevetve több neszkhi írású Korán létezik, mint a többi stílusú együttvéve. Mivel ez a stílus relatíve könnyen olvasható, ez az, amit a legtöbben megtanultak és általánosan elterjedt.

A neszkhi írást egyszerre írják vízszintesen és függőlegesen. Egyes true type betűtípusok, mint például a Traditional Arabic, reprodukálni tudják a függőleges ligatúrákat is, mások, mint például az Arial, csak a vízszintes síkot. A kurzív vonalvezetés alapvetően a mássalhangzókat írja (minden sémi nyelv mássalhangzós írás), az összes magánhangzót csak az olyan presztizsértékű szövegeknél jelölik, mint a Korán; az olvasás és értelmezés megkönnyítése érdekében azonban néha ott, ahol értelemzavaró lenne a kétféle lehetőség, jelölnek egy-egy rövid magánhangzót. A központozás viszont egy új fejlemény az arab nyelvben: a klasszikus írásokban nem létezik se pont, se vessző, hanem a mondat elejét, végét, a kérdést, és minden olyasmit, ami egy indoeurópai nyelvnél központozást igényelne, a szövegen belül jelölnek, azaz vannak például jellemzően a mondat elején álló, jelentést nem feltétlenül hordozó szavak.

Az írás alapvetően négy „részből” áll: az írás alapja a mássalhangzók és hosszú magánhangzók. Ezt csak az tudja elolvasni, aki anyanyelvi szinten beszéli a fuszhát, az irodalmi nyelvet, és elég nagy szókinccsel rendelkezik ahhoz, hogy „kitalálja”, mi lehet odaírva. Több betűnek ugyanis a diakritikus pontok nélkül hasonló az alakja: egy bizonyos betűforma lehet b, t, sz, n, míg egy másik h, kh, dzs. A középkorból ismerünk olyan kéziratokat, ahol csak a mássalhangzók és a hosszú magánhangzók szerepelnek a szövegben, így az sokféle olvasatra ad lehetőséget.

A második „réteg” a diakritikus pontok: ezek azok a mellékjelek, „pontok” (valójában kis négyszögek), amelyek megkülönböztetik egymástól a betűket. Manapság jellemzően így írnak: ezt csak az tudja elolvasni, aki már ismeri a nyelvtant, és elég nagy a szókincse és tapasztalata ahhoz, hogy meg tudja tippelni, hogy azt a szót a szótárban kb. hol kell keresni.

A harmadik „réteg” a rövid magánhangzók és mellékjelek, például a kettőzést vagy egybeolvasást jelző mellékjel. A Koránon kívül azonban ritka az olyan szöveg, amit „kiharakáznak”, azaz kiteszik a magánhangzókat. A Koránnál, szent szöveg lévén, azért szükséges ez, hogy ne lehessen másképp olvasni. Ettől eltekintve a jelenlegi Korán-szövegnek is többféle olvasata lehetséges, de ez csak minimális eltérést jelent a standardizálódott szöveghez képest.

A negyedik „réteg” a díszítőelemek, kantillációs jelek: ezekre csak azoknak van szüksége, akik a Koránt recitálják vagy a kalligráfia a szakterületük.

Az írás tanításánál nagy hangsúly kerül a betűk megfelelő méretére, egymáshoz való viszonyukra, a méretekre, az írás irányára, a ligatúrákra; ha ugyanis a kezdő írástanuló nem egy koordináta-rendszerben tanul meg írni, akkor könnyen összetéveszthetővé válnak a betűi. 

Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató