A beduin nők költészete régóta az arab irodalomtudomány egyik kiaknázatlan területe. Bár maga a beduin költészet már a középkorban is számos antológia tárgya volt, napjainkban pedig már Nyugaton is elkezdtek vele foglalkozni, a nők verseit az Arab-félszigeten először csak a múlt század közepén kezdték el gyűjteni, mondhatni az utolsó pillanatban. Az első komolyabb antológiát a térség verseiből Abdullah Ibn Raddász állította össze (Sa'irát al-bádíya, 1969), s nagyrészt az ő munkáját használja fel Muneera al-Ghadeer ezzel foglalkozó munkája is, ahol al-Ghadeer posztmodern alapokon tárgyalja a beduin nők verseit. Ma is ez a két munka a kutatási terület legfontosabb darabja. Al-Ghadeer könyvének címe Desert Voices, azaz „A sivatag hangjai” (Muneera al-Ghadeer: Desert voices, I.B. Tauris, 2009). A címről eszembe jutnak a sivatagi kísértethistóriák, amikből minden beduin rengeteget tart számon, és ha úgy adódik, szívesen mesélnek hátborzongató történeteket titokzatos lidércekről, akiket egy-egy sivatagi kirándulás során láttak éjszaka, vagy hangfoszlányokról, amik el akarták őket csalni a tábortűz mellől. Úgy tűnik, a beduin női költészet is évszázadokon át ilyen tünékeny lidérc volt, amit szinte csak a szemünk sarkából pillanthattunk meg, hogy odafordulva aztán köddé váljon, s mi magunk nem is vagyunk benne biztosak, valóban láttunk-e valamit. A nők titokzatos, zárt világa nagyon sokáig rejtegette ezeket a gyönyörű verseket és csak most, napjainkban tűnik úgy, hogy ezek a kísértetek - versek életről és halálról - mintha formát öltenének, hogy elfoglalják méltó helyüket az arab irodalom kánonjában. Az Arab-félszigeten már a 6. század körül, az iszlám megjelenése előtt írtak verseket, s ekkorra tehető a klasszikus arab nyelvű beduin költészet „aranykora”, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Imrul-Qajsz, a jemeni királyfi, illetve Sanfara és Ta’abbata Sarran, a két 6. századi beduin vagabund, akik bejárták a sivatagot, és vándorlásaikról, harcaikról szóló verseik már a középkori antológiákba is bekerültek. Ebből az időszakból származik a Mu'allaqát (magyarul „Felaggatottak”) című gyűjtemény, amely a legnagyobb pogánykori arab költők verseit tartalmazza. Az elnevezés onnan ered, hogy a költők verseit állítólag Mekkában a Kába – egy, már az iszlám előtt szentként tisztelt kő - falára, szövetre hímezve akasztották fel, ami önmagában jelzi, mekkora presztízse volt az arab világban a verseknek. Egy nagyot lépve az időben elérünk a múlt század ötvenes éveihez, amikor a már említett Abdullah ibn Raddász elkezdte a félsziget költőnőinek a verseit gyűjteni, ami azonban korántsem volt olyan egyszerű munka, mint a költőké: munkája során több halálos fenyegetést is kapott. A beduin költőnők felkutatása, verseiknek névvel való lejegyzése rengeteg nehézségbe ütközik még ma is: míg az adatközlők örömmel büszkélkednek törzseik régi költőivel, és a kortársak készséggel az adatgyűjtő rendelkezésére bocsátják verseiket, elmagyarázva a hátterüket, a nőket körbeveszik a törzsi becsületkódex, az íratlan szabályok magas falai: egy nőnek a beduin kultúrában még a neve is magánügy, illetlenségnek számít, ha kikerül. Az udvariasság azt diktálja, hogy az asszonyokat elsőszülött fiúgyermekeik után szólítsák meg, tehát pl. Umm Abdullah, azaz Abdullah anyja, Umm Ahmed, vagyis Ahmed anyja, stb. A beduin női költészet nagy része a mai napig is anoním, vagy csak egy keresztnév maradt ránk a hozzátartozó törzs nevével, mint például Hissza, „az Anazí” - figyelembe véve, hogy a Hissza gyakori arab női név, az Anazí pedig a félsziget legnépesebb törzse -, így gyakorlatilag semmit nem tudunk meg a költőnőről, akinek a verse Ibn Raddász antológiájában szerepel. Ami a múltban nagy szégyennek számított volna, ie. a költőnő „leleplezése”, az ma egyszerre izgalmas és – sajnos – még mindig kockázatos vállalkozás: bár ma már a Perzsa-öböl rangos költői versenyein nők is indulnak, és jónéhányan híressé válnak gyönyörű verseikkel, vállalniuk kell, hogy sokan ma is megszólják őket, amiért a nyilvánosság elé álltak, még akkor is, ha nem egy szaúd-arábiai asszony egyenesen arcfátyolban olvassa fel verseit az állami televízióban! Az egyik legismertebb kortárs költőnő a szaúd-arábiai Hissza Hilál, aki az Abu Dhabiban tartott "Egymillió költő versenyén" tűnt fel. A Malihán törzs lánya (aki állítólag egy sátorban született a jordán-szaúd-arábiai határ közelében, ahonnan a család később Rijádba költözött) ugyancsak burqát hord, de még így is rengeteg „figyelmeztetést” kap, hogy jobban kéne vigyáznia „a jóhírére”. A költőnő legnagyobb szerencséje, hogy a férje támogatja ambícióit: ez nagyon fontos, mert Szaúd-Arábiában a nők a férjeik engedélye nélkül például nem utazhatnak külföldre, s erre az engedélyre neki is szüksége volt, hogy elmehessen az Abu Dhabiban tartott költői versenyre. És bár a beduin költőnők versei témáikban - sivatag, tájleírás, vágyakozás, szerelem, bánat - utánozzák férfitársaikéit, Hilálnak nagy vihart kavaró politikai verse is ismert:

Láttam a Gonoszt a pusztító fatvákban,
olyan időkben, mikor a halal
és a harám összekeveredik.
Ha lehántom a fátylat az igazságról,
egy szörny tűnik elő rejtekéből;
Vadak az ő gondolatai és vadak a tettei.
Haragos és vak.
Halált visel ruha gyanánt
és övvel fogja össze.

Az öv az öngyilkos merénylők bombájára utal; Hilál kétségtelenül megrengeti sokak sztereotípiáit az iszlám világról, ahogy talpig feketében a szélsőségesek ellen szaval. A beduin költészet, arabul nabatí, sokat köszönhet az Öböl-államok beduin múlt iránti nosztalgiájának, aminek során fontos szerep jut a régi, törzsi dicsőséget megörökítő énekeknek is. Ám ha hozzátesszük, hogy a nabatí beduin nyelvjárásban íródott, máris egy újabb vita közepében találjuk magunkat, ami az arab irodalomtörténet évszázadok óta tartó, máig is a legnagyobb indulatokat kiváltó dilemmája a nyelvjárásokról és a klasszikus arab nylevről. A legtöbben úgy tartják, csak az minősül irodalomnak, ami az utóbbiban íródott (ennek „szelídebb” változata az ún. modern standard arab) és ez az oka a beduin költészet gyakori mellőzésének is. Taha Husszein, a modern arab irodalom egyik legnagyobb alakja így fogalmazza meg ellenérzéseit a dialektussal szemben:

„Az Arab-félszigeten kétféle irodalom létezik, az egyik a népnyelvet használja kifejezőeszközként, és nem csupán az Arab-félszigeten, hanem az egész arab sivatagban, azaz Szíriában, Egyiptomban és Észak-Afrikában is. Ez az irodalom, noha a nyelve romlott, él és erős. Nagy jelentősége van abban, hogy megmutatja a beduinok életét a sivatagban. Témájában, jelentésében és stílusában nagyon hasonlít a régi, iszlám előtti és az iszlám korai idejéből ismert arab irodalomra.”

(Taha Husayn: Al-Hayat al-adabíya fi Gaziírat al-'Arab, Beirut, Dar al-Kitab al-Lubnani, 1973.)

Külön cikket érdemelne az arab értelmiségiek vitája az irodalmi nyelv és a dialektusban íródott művek témájáról, ám az innen is kitűnik, hogy a fenti okok miatt a beduin nők költészete kétszeresen is marginalizálva volt: a költők egyrészt női mivoltuk miatt szorultak háttérbe, másrészt a beduin dialektusban íródott verseket sokáig nem számították bele az arab irodalmi kánonba. A hagyományos beduin versek témája megegyezik klasszikus társaikéval: a költők főleg törzseik hőseit, a híres csatákat énekelték meg, de felcsendülnek a szerelem, a vágyakozás, az elválás szomorúsága fölött érzett bánat hangjai is. Bár a költőnők versei inkább az utóbbiakról szólnak, megesik, hogy éppen egy asszony harci verse segít valamely történelmi esemény rekonstruálásában. Jó példa erre egy 17. századi ismeretlen beduin nő költeménye, ahol törzse, a Zi'b és Mekka kormányzójának a konfliktusáról ír, amely során a kormányzó bebörtönözte a törzs vezetőjét, mivel nem fizették meg az éves adót. A versben megjelenik a Zi’bek dicsőítése, akiknek a vonuló területe abban az időben a Rub al-Khálí'-tól egészen a Hidzsázig terjedt (ma mindkét terület Szaúd-Arábia része). A vita és a harci jelenetek leírása mellett a terület leírása is fontos történelmi adat; napjainkban ugyanis a Zi'b már kicsi, jelentéktelen törzsnek számít. Az összesen 67 soros vers minden olyan jellemzővel rendelkezik, amivel a férfiak harcias, csatára buzdító versei. A beduin női költészetben mégis inkább az elválás fájdalma, a természetleírás (a költő sokszor azonosítja magát egy állattal vagy természeti jelenséggel), a várakozás dominál. A beduin nő világa intakt, passzív – a nők, hacsak nem a törzzsel együtt, nem mozognak szabadon, verseikben a tekintet a meghatározó, ami mintegy befogja a horizontot, figyel, s ebből a perspektívából látja a száguldó lovakat, a legelő tevéket, a messzi harcokat. Míg a férfi költők verseiben a cél a dominancia, a terület, a csatatér, az ellenséges törzs leigázása, a nőknél egymás mellé kerül ember és természet, nincs hierarchia. A szerelmi témák olykor erotikába csapnak át (szigorúan névtelenül, sőt, ahol meg is találják a költőnő nevét, néha éppen a gyűjtő tünteti el, ahogy teszi azt egy alkalommal a már említett Ibn Raddász is), „hogy megóvja a jóhírét”, még abban az esetben is, ha az illető már halott – a nő jóhíre a törzs jóhíre is egyben. A pajzán versek egyik típusa a szerelmese érintésére vágyakozó szűz, ahol a vers romantikus, szenvedélyes hangját gyakran - érthető önvédelemből - durva gúny szakítja meg; jó példa erre egy, a gyűjtő által ugyancsak titokban tartott költőnő verse:

Istenem! Bár újra feltámadna a szelíd nyári szellő
és a virágba borult legelők bólogatnának!
Mikor sátrat verünk nyári éjszakákon,
s megtelik szemem kedvesem látásával.
Esküszöm, összekeverném a nyálam az övével
még ha a családom karddal is veszejtene el;
ajkaim tiszták, senki nem látta őket,
szerető nem emelte fel róluk a fátylat.
Hiszen csak viccből mondom ezeket,
hogy a fáradt elmét szórakoztassam.

(Abdullah b. Raddas: Sa'irat al-Badiya, Rijád, Dar Al-Yamama, 1969.)

Látjuk, hogy a növekvő vágyat hirtelen gunyoros befejezés zárja le, megjelenik a fátyol, mint motívum, ami a tisztaságra, szüzességre utal. Így lesz a kedves utáni vágyakozás a beduin női költészetben csendes lázadás a szigorú törzsi szabályok ellen. A múlt században a félszigetre hirtelen betörő technikai újítások, az addig ismert - és évszázadok óta érintetlen - világ gyökeres felfordulása a férfi írók és költők munkáiban keserű nyomot hagyott; jó példa erre a szaúd-arábiai Abdurrahmán Muníf, akinek Mudun al-Milh (Sóváros) című regénye az olaj felfedezéséről, a kolonialista erők okozta morális károkról, identitásválságról szólnak. A könyv nagy siker lett, de kritikus hangvétele miatt íróját megfosztották szaúdi állampolgárságától. A beduin női költészetben nincs nyoma ezeknek a hangoknak, ellenkezőleg, a gyönyörű tájleírásokba az asszonyok gond nélkül illesztették be a gyors autókat és áramvonalas motorokat. Egy költőnő egyenesen irigykedve gondol egy „vörös motorra”; a szín a régi beduin költészetben a harci tevék színe volt a csata közben rájuk fröccsenő vér miatt, akik gyorsaságukkal és szépségükkel tűntek ki. A látszólagos változások ellenére a beduin költőnők - férfitársaikhoz hasonlóan - hűek a hagyományokhoz, a versekben megmaradnak a régi motívumok is: az állatok, a gyönyörű tájleírások, a sivatag ezernyi arca, megmarad a nyelv, az arábiai sivatag egyedülálló beduin dialektusa, immáron - annyi évszázad után - állami támogatással. A beduin költészet újra virágzik, s talán először története során végre a nők is hangot kapnak. A „sivatag hangjai” már a városokból szólalnak meg – és a sivatagról beszélnek.