Napi Iszlám

Nő is, afgán is, muszlim is, rapper is - ki az?

2016. április 21. - Napi Iszlám

GYORSHÍR / GENDER - NŐ IS, AFGÁN IS, MUSZLIM IS, RAPPER IS, KI AZ?

Sonita Alizadeh 10 éves volt, amikor az anyja először beszélt neki arról, hogy el fogja adni gyerekmenyasszonynak. A fojtogató jövő elől a zenei tehetsége segítségével menekült meg.

Noha tíz évesként végül nem adták el, és a család Iránba menekült a Tálibok elől, 16 éves korában ismét közölték vele, hogy el fgják adni 9000 dollárért, hogy ki tudják fizetni a bátyja menyasszonyának járó hozományt.

Sonitát végül egy filmrendező, Rokhsareh Ghaemmaghami mentette ki a nehéz helyzetből, aki eredetileg a bevándorlókról forgatott filmet; 2000 dollárt fizetett a családnak, hogy Sonita Iránban maradhasson és segített neki leforgatni a Brides for Sale (Eladó menyasszonyok) c. klipet.

A klip nemzetközi siker lett, és Sonita zenei ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba.

A mellékelt videón Sonita a Women in the World 2016-os nemzetközi csúcstalálkozóján lép fel New Yorkban.

GYORSHÍR - Korán-kéziratok digitális archívuma

Korán-kéziratok digitális archívuma

GYORSHÍR - Korán-kéziratok digitális archívuma

Új digitalizációs adatbázis és projekt született, amelynek célja a korai Korán-fragmentumok és kéziratok digitalizálása. A projekt célja, hogy interneten elérhetővé tegye a ritka kéziratok digitális változatát, valamint megteremtse a tudományos párbeszéd lehetőségét a kéziratokról, ideértve a kronológiai, szövegkritikai, művészettörténeti, paleográfiai és kódextudományi kutatásokat is, amelyek az adott szövegekkel és kódexekkel kapcsolatosak.

A projekt több szempontból is kiemelten fontos mindenki számára, aki Korán-tudománnyal, iszlám-tudománnyal, a Közel-Kelettel, középkori történelemmel, kódexkutatással stb. foglalkozik: a kódexek gyakran egy-egy iskola egyedüliként fennmaradt példányai, amelyek érdekes betekintést adhatnak a kódex létrejöttének techológiájába, de ugyanakkor exegetikai szempontból is sokszor kiemelten érdekesek. A terrorizmus terjedésével sok esetben veszélybe is kerülnek ezek, mint pl. Maliban, ahol akciófilmbe illő konspiráció kellett ahhoz, hogy a timbuktui kéziratgyűjteményt kimenekítsék, amelyek között volt egy 12. századi Korán is.

A projektet az Oxfordi Egyetem, a Herzog August Könyvtár, a Chester Beatty Könyvtár, az Iszlám Kézirat Egyesület, a Francia Nemzeti Könyvtár és a Bodleian Könyvtár támogatja.

http://digitalmushaf.bodleian.ox.ac.uk/

KULTÚRA - Teherán és a könyvek

KULTÚRA - Teherán és a könyvek

 

A világ legnagyobb könyvesboltja nyílik meg Teheránban két hónap múlva, jelentette be Mahmúd Szálehi, Irán kulturális örökség minisztériumának vezetője. Az imponzáns címet jelenleg New York város egy 14 ezer négyzetméteren berendezett könyváruháza birtokolja.
Az új iráni mega-könyvparadicsom 45 ezer négyzetméteren épül, amelyhez ezen felül még egy 5000 jármű befogadására alkalmas parkolóház is tartozik majd. A komplexumban a könyvespolcokon kívül négy, egyetemi tanároknak és diákjaiknak fenntartott kutatórészleg valamint egy nyitott előadóterem is helyet kapott, ahol a tervek szerint gyermekkönyvek történeteiből készült színdarabokat nézhetnek meg az odalátogató gyerekek.
Az irániak írástudása magasan meghaladja a régiós átlagot (62%); az összlakosság 82%-a írástudó, a 15-24 év közötti fiataloknak pedig több, mint 97%-a tud írni-olvasni, nemek közti szignifikáns eltérés nélkül.
Iránban jelenleg 92 egyetem valamint 512 online egyetem működik, és az egyetemista korú lakosság több, mint egyharmada folytat felsőfokú tanulmányokat. Az egyetemi hallgatók 65%-a nő. Az ország a kormány költségvetésének 20%-át, a GPD-nek pedig 5%-át fordítja oktatásra évente, ami a legtöbb fejlett ország mutatóit meghaladja.
Sabiq Eszter Fatima

HETI HADÍSZ 8. - A hagyományozás módszerei

HETI HADÍSZ 8. - A hagyományozás módszerei

 

Nem lehet pontosan tudni, hogy az alább ismertetett rendszer [1] , amelyet Muhammad Mustafa al-Azami mutat be a Studies in Hadith Methodology and Literature c. könyvében (Rijád, 1977), mikor válik tényleges rendszerré és szokássá. Mindenesetre úgy tűnik, hogy az iszlámban viszonylag korán elterjed ez a tanítási módszer, ami nem csak a hadíszokra, hanem mindenféle könyvre igaz lesz.
a. szamá’, hallgatás: a tanár olvas fel a diákjainak. Ennek a módszernek több változata vagy fokozata is van:
1. szóbeli recitáció: valószínűleg a kezdeti időkben ez volt a hadíszok továbbadásának leginkább használt módszere. A hallgatók rengeteg időt töltöttek tanárukkal, és részt vettek a tanár nyilvános előadásain.
2. hadíszok felolvasása könyvből: a tanár a saját maga által írt könyvet olvasta fel a diákjainak. Ez akkor vált népszerűvé, amikor megjelentek az írott hadísz-gyűjtemények, a társak alatt.
3. diktálás: al-Azami azt írja, hogy Wászila b. Aqsza’ (mh. 702/83), a Próféta egyik társa volt az első, aki hadísz-diktáló órákat tartott. Ez feltételezi, hogy azok, akik hallották a hadíszt, tökéletesen le tudták jegyezni, így ennek a módszernek előfeltétele volt az írásbeliség elterjedése. A második generációból az-Zuhri (mh. 741/124) volt ennek a módszernek a híve.
b. ‘ard, bemutatás: a hallgató felolvasta a könyvét a tanárnak, aki ellenőrizte, kijavította, a többi hallgató pedig összevetette a saját tudásával; al-Azami azt mondja, hogy a hidzsra szerinti második századtól ez volt a legelterjedtebb módszer a tanításra. Minden olyan hadíszt, amelyet a tanár jóváhagyott, megjelölt. Ha valaki nem követte ezt a módszert, könnyen megvádolták a hadíszok lopásával.
c. idzsáza: engedély a hadíszok továbbadására. A tanár engedélyezi, hogy az ő tekintélyére hivatkozzanak. Kezdetben ez megkövetetelte a diák személyes jelenlétét, később azonban már nem volt erre szükség. Ezt a módszert főleg később használták, a hidzsra szerinti harmadik századtól kezdve.
d. munáwala, átadás: amikor egy hagyományozó kész, megírt kéziratot hagyományoz, a továbbadásra való engedéllyel.
e. kitába, írás: amikor valaki levélben közvetít egy hadíszt. A rasidún kalifák (első négy kalifa) hivatalos levelei is tartalmaznak ilyeneket.
f. i’lám, információ: amikor valaki arról tájékoztat egy másik embert, hogy az illető hagyományozónak valóban van engedélye, hogy továbbadja a hadíszokat. Ez a módszer is viszonylag késői.
g. waszíja, instrukció: szinte ugyanaz, mint a munáwala. Kész kézirat hagyományozása a továbbadásra való engedéllyel.
h. wadzsáda, megtalálás: egy könyv megtalálása, engedély nélkül. Ezt a módszert a legtöbb hadísz-tudós elvetette.
Nyitókép: A damaszkuszi al-Zahra mecset azóta megszűnt Korán-iskolája lányoknak. Forrás: The light in her eyes c. dokumentumfilm, Julia Meltzer, Laura Nix (2011)
[1] A rendszer leírása: al-Azami p. 17-22.

Gyorshír - Szaúdi nők új álláskereső mobilalkalmazással rukkoltak elő

Gyorshír - Szaúdi nők új álláskereső mobilalkalmazással rukkoltak elő

 

Az okos telefonra letölthető applikációt hat szaúd-arábiai hölgy dobta nemrég piacra. A SnapJobs egy olyan kommunikációs eszköz, melynek célja a képzett férfiaknak és nőknek támogatást nyújtani az állami és privát szférában való álláskeresésben.
„Az ötletet a Snapchat adta. Észrevettük, hogy az alkalmazást minden társadalmi rétegben nagy számban használják, így eldöntöttük, hogy csinálunk egy olyan applikációt, mely kifejezetten az álláskeresőket segíti munkához jutni. Hat hónapba telt, mire kész lettünk vele.” – mondta a diplomás Ala Al-Qawaei a szaúdi Arab News napilapnak.
„Sok férfi és nő rendelkezik tapasztalattal és motivációval, csak éppen nem a megfelelő munkahelyen dolgozik. Reméljük, a SnapJobs-sal sikerül megoldani a munkanélküliség problémáját és javítani az álláskeresők helyzetén.” – tette hozzá.
A mobilalkalmazás naponta frissíti a különböző munkakörök állásajánlatait és lehetőséget ad a munkáltatóknak, hogy megtekintsék az álláskeresők önéletrajzát, illetve hogy közvetlenül felvegyék velük a kapcsolatot.
„A könnyen kezelhető program célja, hogy időt takarítson meg az állások böngészőinek. A munkaadóknak továbbá lehetősége van egy 30 másodperces videó- vagy hangfelvételt megtekinteni az egyes álláskeresőkről.” – nyilatkozta Maha Al-Mansour, a SnapJobs másik alapítója.
A szaúdi nők egyébként egyre nagyobb számban képviseltetik magukat a közszférában, leginkább az oktatás terén. A Munkaügyi Minisztérium szerint jelenleg 400 ezer szaúdi hölgy dolgozik a királyságban, míg 2009-ben ez a szám csupán 55 ezer volt.
Az Al-Araby weboldal ezt a szaúdi szingli nők számának növekedésének, illetve a házasság későbbre tolódásának tudja be. A Medinai Egyetem egy 2015-ös felmérése szerint ugyanis jelenleg 4 millió 30 év feletti, egyedülálló nő él Szaúd-Arábiában, ami igen csak jelentős ugrás az öt éve mért 1.5 millióhoz képest. Bár ennek részben a drága mahr, vagyis a kötelező jegyajándék az oka (amit a férj ad feleségének a házasságkötéskor vagy később), egyre több húszas és harmincas évei elején járó szaúdi nő választja inkább a szingli életet, hogy tanulmányait be tudja fejezni és karriert építsen a családalapítás előtt.
Csányi Tímea

REAKCIÓ – Isten nem úriszabó vagy stylist – A Dilema Veche román kulturális hetilap Korán-száma; második rész

REAKCIÓ – Isten nem úriszabó vagy stylist – A Dilema Veche román kulturális hetilap Korán-száma; második rész

 

Nagy tematikus mellékletet közölt a Dilema Veche román kulturális hetilap a Koránról, aminek az első részét már ismertettük. A jelen reakció három újabb írást ismertet és kommentál.
Az egész tematikus melléklet legfontosabb írása egy interjú Tareq Oubru marokkói származású francia íróval és Bordeaux-i imámmal, az ún. liberális iszlám egyik képviselőjével, aki korábban meglehetősen konzervatív álláspontot képviselt az iszlámmal kapcsolatban.
Oubrou szerint az iszlámnak megújulásra van szüksége, mert a jelenkornak szinte semmi köze nincs ahhoz a történelmi közeghez, azaz a VII. századi arábiai beduin-kultúrához, amelyben létrejött. Szerinte az iszlám lényege kell továbbéljen, míg a jogi és etikai formáknak változni kell, és a muszlim értelmiségnek azon kellene munkálkodnia, hogy egy olyan doktrínát hozzon létre, amely együtt tud élni a francia „laicitás” elképzelésével. Ahhoz, hogy ez létre tudjon jönni, szükség van a Korán alapján a muszlim teológia reformjára, mert ami jó volt a VII. századbeli dél-arab társadalomak, az nem feltétleül jó a XXI. század francia muszlimjainak. A Katolikus Egyháznak ez évszázadokba került, és sikerült a Biblia üzenetét a modern kornak megfelelően adaptálni, miért ne sikerülhetne ez az iszlámnak is?
Oubrou kifejti, hogy a iszlám vissza-beduinizálása, amit a szaúdi wahhábizmus és a szalafizmus lát el ideológiai munícióval, magának az iszlámnak is kárára van, ez ugyanis az iszlám előtti időszak történelméhez, és nem a korai iszlámhoz való visszatérés. Ennek az identitásképző láthatóvá tételnek (ami ellentmond a francia laicitás elvének; a szerk.) nincs köze az iszlám spirituális és misztikus üzenetéhez. Ez tulajdonképp egy kisebbség törekvése, amely a felszínhez és az „inzultáló láthatósághoz” ragaszkodik, és nem a lelkiséghez. A valláshoz ugyanis olyan dolgok tartoznak hozzá, mint a diszkréció, a szerénység, a belső, lelki munka, nem pedig az exhibicionizmus. Teljes paradigma-váltásra van szükség.
“A mi közösségünk (ti. az európai muszlimok; a szerk) – mondja Ourbou - a tinédzser-kor jegyeit viseli magán. Frusztrált vagyok, tehát kompenzálok, nem ismerek el semmiféle autoritást, provokálok: áldozat vagyok, tehát létezem. Olyan vallási gyakorlatokat tartok elsődlegesen fontosnak, amelyeknek nem kellene elsődleges fontossággal bírniuk: az iszlám sálat például. És mi fog a sál után következni, az iszlám nyakkendő? A Próféta nem azért jött, hogy szabás-tanfolyamot tartson. A ruháknak semmi köze nincs a valláshoz, az iszlámban nincsenek ugyanis kultikus tárgyak. Az etikai normákat manapság összekeverik az öltözködéssel: Isten nem egy úriszabó, és nem is egy stylist. Valójában úgy bújunk el, hogy mind láthatóbbakká válunk. Így kerül a betű szerinti írásmagyarázat ellentmondásba a valódi mondanivalóval.
Az iszlám lényege – teszi hozzá Oubrou – a lélekben belül van, nem a külsőségekben. Nem azok menekülnek meg az utolsó ítéletkor, akiknek a leghosszabb a szakálla, vagy a legfeketébb a kendője, hanem akiknek a szíve a legtisztább. A wahhábizmus szinte teljesen kizárja a Koránnal kapcsolatos metafizikai diskurzust, noha a Korán jelentős része a metafizikáról szól: Istenről, az emberről, az emberi méltóságról, a feltámadásról, az életről, az együttélésről, stb.
Az iszlámmal kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma, hogy az imámok nem szakemberek, azaz keveseknek van hozzáférése az iszlám teológiájának valódi gazdagságához és az értelmezések komplexitásához. A sar’ía ugyanis nem arról szól, hogy mechanikusan alkalmazunk bizonyos verseket, hadíszokat vagy középkori értelmezési lehetőségeket. A vallásak ugyanis arra van szüksége, hogy a modern korban is újragondoljuk, és hogy ez legyen látható és hallható a kortársaink számára.”
***
Laura Sitaru, a Bukaresti Egyetem tanára „A menny az anyák lába alatt fekszik” c. írásában arról ír, hogy a Korán és a későbbi értelmezései mit gondolnak a nőkről. Az értelmezésnek három kerete van: egyrészt a Korán szövege, másrészt a későbbi interpretációk, harmadrészt pedig az a történeti-szociális környezet, amelyben az egész megszületik. Akkor, amikor Koránt értelmezünk, egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A nőket érintő diskurzus jelen pillanatban több téma körül forog: a kendő viselése vagy nem-viselése, az autóvezetés és annak tiltása, a tisztségek betöltése vagy inkább a nők kívül-maradása a nyilvános téren. Szabadságának mértéke az antropológusok szerint – írja Sitaru -, meghatározza a társadalom fejlettségi szintjét (ez a megközelítés azonban alapvetően a nyugati civilizáció diskurzusára jellemző, amely sok esetben csak a saját koncepcióit veszi figyelembe, és eltekint attól, hogy reflektáljon arra, hogy egy más társadalmi berendezkedésben ugyanazok a fogalmak, mint pl. a „fejlődés”, nem feltétlenül ugyanazt jelentik; a szerk.). Mindamellett, hogy a nőkről való diskurzus központi helyet foglal el a jelenkorban, ez azzal is jár, hogy van a diskurzusnak egy olyan rétege is, amely szerint a női lét veszélyes, és kordában kell tartani, nehogy veszélyeztesse a férfiközpontú társadalmakat; másrészt az a nőideál, amit egy ilyen férfiközpontú társadalom létrehoz, hihetetlenül értékesnek számít.
Az egyik vers, amelyikről Sitaru ír, a Tehén szúrája 2,223: „Asszonyaitok olyanok nektek, mint a termékeny föld. Menjetek hát a termékeny földre, ahogy akartok.” (Kis Zsuzsanna Halima fordítása) Sitaru úgy ír erről az ájáról (versről), mint ami a férfi-dominancia egyik bizonyítéka lenne, ugyanakkor nem elemzi sem a vers kialakulásának körülményeit, sem pedig az utána következő diskurzust. Fatima Mernissi, a híres muszlim feminista kimerítő elemézését adja ennek a versnek és a hozzá kapcsolódó magyarázatoknak a The Vail and the Male Elite c. könyvében (Perseus, 1987, p. 145-148), ez a vers ugyanis válaszként érkezik egy szexuális problémára, és az exegézis is ekörül forog majd: a mekkai férfiak „elölről és hátulról is” behatoltak a szexuális aktus közben, míg a hátulról való behatolás a medinai nők között ismeretlen volt. Egy anszári nő (medinai származású muszlima) elment Umm Szalámához, a Próféta egyik feleségéhez, hogy Umm Szaláma kérdezze meg a Prófétát arról, hogy engedélyezett-e a hátulról való behatolás, erre érkezik válaszul a vers, hogy igen. Ugyanakkor a későbbi diskurzus a szodómia esetét is bőven felveti a kérdéssel kapcsolatban. At-Tabari a Tafszírjában (Korán-kommentár) 41 véleményt idéz az ájával kapcsolatban, anélkül azonban, hogy bármiféle döntésre jutna a kérdésben: egyesek amellett érvelnek, hogy az ája a szodómiára is vonatkozik, míg mások ezt elutasítják. Mernissi az ája elemzésekor két nagyon fontos szempontot vet fel: az egyik az, hogy mennyire van beleszólása egy nőnek abba, hogy milyen legyen a szexuális aktus, a másik pedig, hogy egy ájával kapcsolatos diskurzus soha nincs lezárva, mindig újra és újra újra lehet és újra kell tárgyalni az ezzel kapcsolatos problémákat.
***
Végül Christian Tamas a dzsihádról ír, arról ti., hogy ez nem azonos a Nyugat által használt szent háborúval, és hogy létezik kis dzsihád és nagy dzsihád. Ő sem tér ki azonban a kis- és nagy dzsihád első írásbeli megjelenését követő polémiákra: ez ugyanis egy olyan hadísz (prófétai hagyomány), ami más hadíszokhoz képest későn, al-Khatíb al-Bagdádi írásában jelenik meg (XI. század), és az isznádja (hagyományozási lánca) meglehetősen vitatott. Ugyanakkor arra sem tér ki, hogy noha ez a teológiai koncepció egy vitatott hadíszon alapul, mennyire lehet része mégis az iszlám teológiának másféle, nyelvészeti értelmezések alapján. Tényként közli, hogy a nagy dzsihádot, ami a belső, lelki erőfeszítéseket jelenti, gyakorlatilag elfelejtették a „radikalizálódott muzulmán társadalmak”, és csak a dzsihád katonai jelentésére koncentrálnak, és a cikkében végig azt elemzi, hogy mik a dzsihád, mint háború feltételei, ami kétségtelenül jelen is van a hagyományban, ugyanakkor a dzs-h-d ige egy nagyon jelentősen leszűkített értelmezése. Ugyanakkor meg sem próbálja visszaadni a dzsihádnak, mint az iszlám egyik legtöbbet vitatott fogalmának azt a gazdag, és sokszor egymásnak ellentmondó iszlámjogi kontextusát, amely minden teológiai vitát övez az iszlámban, hanem kiválaszt egy értelmezést, és úgy tesz, mintha ez lenne a dzsihád egyedüli értelmezési lehetősége.
Ezek után Tamas a modern dzsihádot elemzi, úgy téve, mintha a nagy dzsihád, mint értelmezés csak a jelenleg muszlim vallástudósok által progaált elképzelés lenne, ami teljesen téves. Összességében az egész számnak ez a leggyengébb, komoly táryi tévedéseket is felvonultató írása.
Ugyanakkor az a tény, hogy egy kulturális magazin egy teljes mellékletet szentel ennek a problémának, jelzi, hogy értelmiségi igény mutatkozik, hogy a Koránt jobban megismerjék és jobban megértsék. Remélhetőleg ez a tény értelmiségi társadalmi vitát is fog generálni, és hozzásegít a muszlimok szent könyvének jobb megértéséhez.
Gyöngyösi Csilla iszlámkutató

MENEKÜLT ÉS MIGRÁNS - Háború, a művészet ihletője – Két művésznő Szíriából és Afganisztánból

MENEKÜLT ÉS MIGRÁNS - Háború, a művészet ihletője – Két művésznő Szíriából és Afganisztánból

Romokból építkezve
Safaa Alset szíriai művésznő alkotásai első ránézésre talán a „Robotok” c. animációs filmet idézi, ami voltaképp nem is áll olyan messze a valóságtól - Safaa ugyanis réz és egyéb más fémekből kreálja műveit.
A 42 éves művésznő a Damaszkuszi Egyetem Művészeti Karán végzett, majd sokáig grafikusként és multimédiatervezőként dolgozott. Később eldöntötte, hogy szakít a hagyományos formákkal és valami egyedit alkot, amelyben megélheti nőiességét, így nem meglepő módon művészetében is a női alakok és témák dominálnak. Egy háború sújtotta országban élve Safaa a törmelékek közt találta meg a művészetet. Az innen-onnan összegyűjtött fémdarabokba leheli kreatív képzeletét és alkot rendkívüli formákat. Legelső darabja, mellyel művészi pályája igazán elkezdődött, egy drótkislányt ábrázol, aki anyukája hatalmas tűsarkú cipőjét viseli. 
Első önálló kiállítását „Commedia dell’Arte” címmel Damaszkuszban rendezték még 1994-ben, ahol hat fekete-fehér festményen és hat maszkon jelenítette meg a tragédia különböző arcait. Egy másik, „A Nő” c. kiállításának központi témája a női sorsok viszontagságai, mint a válás vagy a veszteség voltak. 2011-ben pedig a „Shoe” (شو arabul „Mi?”) c. alkotássorozata aratott nagy sikert, amelyben a nők divat és cipők iránti megszállottságát parodizálja ki. Safaa legutóbbi kreációi a hazáját ért pusztításra és a háború Szíriára gyakorolt hatására fókuszálnak. A kreatív művésznő szó szerint a tűzzel (és a kőtörmelékekkel) játszik, hogy felépítse újra azt, amit a háború lerombolt – ha máshogy nem is, hát művészi formákban.
Tarka-barka tankok Afganisztánban
Afganisztán tája is kivirult az utóbbi időben. Az iráni születésű Neda Taiyebi ugyanis kreativitását a Kabul külvárosában magára hagyott tankokon éli ki - a nemrég még pusztító gépekből, melyek emberek tucatjainak életét oltották ki, élettel teli, üde színfoltokat varázsol a háború sújtotta vidéken. Egyeseket jellegzetes perzsa motívumokkal díszített, másokra virágokat és gyümölcsöket festett. Még a hadsereg engedélyét is megszerezte a projekthez. Így ma ironikusan a rombológépezetekhez pozitív kép társul az emberekben - ami eddig félelemmel töltötte el Khair Khana falujának lakóit most mosolyt csal az arcukra.
Neda 2011-ben végzett a teheráni Művészeti Egyetem festő szakán. Olyan módszerek és témák iránt érdeklődik, melyekben a dinamizmus, a lendület és a színek dominálnak. Alkotásait többször is megcsodálhatta a közönség Teheránban, a Shirin Galériában, illetve a teheráni Kortárs Művészeti Múzeum által rendezett Fajr Fesztivál alkalmával.
Csányi Tímea

KALLIGRÁFIA - Modern megközelítések

Képgaléria

KALLIGRÁFIA - Modern megközelítések

A kalligráfia nem csak a középkorban, hanem jelenleg is az egyik legfontosabb iszlám művészet, pontosabban ez az a művészet, amelyik leginkább kapcsolatban áll a vallással. Az iszlámban központi helyen áll a szöveg, ezt értelmezik újra a modern művészek, modern eszközökkel, fényfestéssel, üveggel, fényképezéssel, modern formákkal.

GENDER - Muszlim nők sportcipőben, boxkesztyűben - kendőben

GENDER - Muszlim nők sportcipőben, boxkesztyűben - kendőben - harc a sztereotípiák és az iszlamofóbia ellen

Emberként hajlamosak vagyunk arra, hogy – a könnyebb azonosítás érdekében – másokat bizonyos külső vagy belső jellemzők alapján kategorizáljuk. Egy vallás előírásait betartó, „konzervatívabb” utcai ruhát viselő muszlim hölgy láttán az utolsó, amit sokan feltételeznének róla, kiváltképp, ha sok bulvársajtót és ponyvaregényt olvasnak, az az, hogy az illető szabadidejében szeret mozogni, esetleg akár versenyszerűen is sportol. Valamiért összeférhetetlennek képzeljük a „vallásosságot” a sportolással, és ez nem kizárólag a muszlimokat érinti. (Adott esetben egy apácát, lelkészt, rabbit vagy éppen egy buddhista szerzetest is nehezebben vizualizálunk, amint éppen mondjuk, kosárlabdázik.)

Valóban kizárja a kettő egymást? Tényleg annyira lehetetlen vállalkozás lenne muszlim nőként betartani az erkölcsre vonatkozó előírásokat és a sport szenvedélyének is hódolni egyben? Már a muszlim országokat elnézve is elbizonytalanodunk, hiszen míg például Szaúd-Arábia csak tavaly engedélyezte a diáklányok iskolai tornaórákon való részvételét, és a Közel-Kelet más országaiban sincsenek éppen tele az edzőtermek mozogni vágyókkal, addig az indonéziai diákok már óvodás kortól kezdve – többek között – harcművészetet (Pencak Silat) tanulnak, a malájok pedig lábtoll-labdáznak (sepak takraw), tollaslabdáznak vagy teniszeznek.
Az iszlámnak – bizonyos kritériumok betartása mellett, melyek vonatkoznak mind a férfiakra, mind a nőkre – semmi problémája nincs azzal, hogy valaki sportoljon. Több hadísz is fennmaradt, hogy például Mohamed próféta feleségével Áisával több alkalommal is versenyt futott. A kritériumok egyike, mely talán a legproblematikusabbnak tűnhet, a ruházatra vonatkozik, miszerint amennyiben az illető koedukált helyen edz, ahol a másik nem képviselői is jelen vannak, úgy a férfiak esetében a köldök-térd közötti részt, nők esetében pedig – az arc és a kézfejek kivételével – az egész testet el kell fedni. Míg sok, elsősorban muszlim nőt, ez visszavet a sportolástól, a sport világában úgy tűnik, a vallási előírások betartása egyre kevésbé jelent problémát.
Miután a FIFA 2014-ben hivatalosan is engedélyezte a hidzsáb (kendő) viselését a pályán, a Nike és számos más sportmárka tervezett már sportruhát kifejezetten muszlim női sportolóknak. Legutóbb a dán Hummel döntött úgy, hogy külön futballmezt készít az afganisztáni női válogatott számára, mely kényelmes, de ugyanakkor összhangban áll az iszlám előírásaival. „Népszerű márkaként felelősségünknek tekintjük azt, hogy a játékosoknak a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsuk… A muszlim nőknek joguk van eldönteni, akarnak hijábot viselni vagy sem, és a Hummel kötelességének érzi, hogy szlogenéhez hűen megadja nekik ezt a döntési lehetőséget a pályán is” – mondta Jeff Duback, a Hummel Sport USA elnöke.
A növekvő számú sportos muszlimák úgy tűnik más vallási felekezeteket is megihletnek. Gary Swickley, az izraeli Kosher Casual (Alkalmi Kóser) online női ruhaboltjának alapítója szerint az utóbbi két évben megugrott a kereslet az „erkölcsösebb” (tzniut) ruhák iránt. Így a repertoár többek között térdig érő bő vagy egész testet takaró, tapadásmentes és gyorsan száradó fürdőruhákkal és FIFA által engedélyezett fejkendőkkel bővült.
Érdekes, hogy míg nyugaton általánosságba véve egyre nagyobb tolerancia mutatkozik a muszlim női sportruházattal szemben, addig a Közel-Kelet egyes részein erősödik a kendős nőket ért diszkrimináció. Egyiptomban még tavaly novemberben nagy port kavart a közösségi média oldalakon Szára esete, aki az egyik szuezi hotelben burkiniben, vagyis az egész testet elfedő fürdőruhában akart volna megmártózni a kinti medencében, mikor a biztonsági őr megállította, mondván ilyen öltözetben kizárólag a nőknek fenntartott, fedett medencében lehet fürödni.
„Higiéniai okokra hivatkoztak, de ez nevetséges, hiszen a burkini ugyanabból az anyagból készül, mint minden más fürdőruha. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az exkluzivitás látszatát akarják fenntartani, amibe az „alsóbbrendű” hijáb és az efféle fürdőruha nem férnek bele” – panaszolta Szára.
Muszlim női sportolók nyugaton
Sokakat az egészséges életmódra való törekvés motivál abban, hogy sportolni kezdjenek, másoknak a sport önkifejezés vagy valamiféle cél megtestesítője.
A nyugati muszlim sportolónők egyik kiemelkedő alakja Ibtihaj Mohammad, aki vívásban a 2014-es Világbajnokság után az első kendős amerikai olimpikonként képviseli majd hazáját idén a riói Olimpián. A 30 éves Ibtihaj a Duke Egyetemen végzett nemzetközi kapcsolatok és afroamerikai tanulmányok szakon, és sporttevékenysége mellett a Louella divatmárka alapítója is. A vívás volt az a sportág, melyben úgy érezte, nem tűnik ki és önmaga lehet – muszlimként és afroamerikaiként. Ennek ellenére őt is érik atrocitások, ahogyan az a legutóbbi a texasi SXSW filmfesztiválon is történt. Elmondása szerint vannak napok, mikor fáradtnak érzi magát, hogy a világgal harcoljon, mely megkérdőjelezi abban betöltött helyének legitimitását, de aztán eszébe jutnak azok, akiknek nincs lehetőségük szólni.
„Úgy érzem, tartozom ezzel a közösségemnek. Tartozom azoknak, akik olyanok, mint én” – nyilatkozta Ibtihaj a Guardiannak. „A félelemkeltés, a gyűlölet és a bigottság, amivel minden egyes nap szembetalálkozunk – tartozom azoknak, akik felveszik a küzdelmet mindezekkel. Nem nézhetem tétlenül és nem hallgathatok, ahogyan előttem mások sem, akik felszólaltak az afroamerikaiak és más kisebbségek jogaiért. Úgy érzem, ebben a pillanatban tartozom ezzel mindannyiunknak.”
Ibtihaj nagy hatással van az európai muszlimákra is. Néhány brit diáklány „Vívó Muszlim Lányok” névvel indított projektet a Sport England és a Brit Vívó Szövetséggel együttműködve, hogy növelje a muszlim lányok önbizalmát és felvegyék a harcot a sztereotípiákkal. A vívó órákat heti rendszerességgel Linda Strachan olimpikon tartja.
Nyugaton az utóbbi időkben erősödő iszlamofóbia és a szélsőjobboldali politikai pártok térnyerésének hatására egyre több muszlim nő dönt úgy, hogy önvédelmet tanul. Az Egyesült Államokban a fekete öves Rana Abdelhamid az egyik, aki New Yorkban önvédelmet oktat kifejezetten muszlim nők számára. Néhány évvel ezelőtt megtámadták az utcán, és letépték a kendőjét. Akkor döntötte el, hogy önvédelmet fog tanulni, hogy kivédhessen egy következő esetleges támadást, illetve másokat is felkészítsen testük épségének védelmére.
Az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) szóvivője szerint csak az Egyesült Államokban a muszlimokkal szembeni bűncselekmények a háromszorosukra nőttek a szélsőségesek párizsi merényletei és a San Bernardio-i lövöldözés óta, melynek áldozatai 80%-ban ártatlan nők. A 2001. szeptember 11-ei támadások óta pedig ötszörösére növekedett a valószínűsége annak, hogy muszlim vallású essen áldozatul egy-egy gyűlölet-bűncselekménynek.
Muszlim női sportolók keleten
Nemcsak a nyugati muszlim nőket vonzzák a harciasabb sportágak; bokszkesztyűt húztak a jordániai, a pakisztáni, de még a szaúdi nők is.
„Szexuális zaklatás a világon mindenhol előfordul, a helyzet Jordániában ugyan sokkal jobb, mint például Egyiptomban, de miután a jordán törvények nem biztosítanak kellő védelmet a molesztálás és családon belüli erőszak ellen, fontosnak tartom, hogy egy nő képes legyen megvédeni magát” – mondta a jordán fekete öves taekwando Lina Khalifeh, aki az ország első és egyetlen harcművészeti központját nyitotta meg a fővárosban. A most 31 éves edző 2010-ben kezdte el barátait oktatni lakásukban, miután az egyikük bevallotta, édesapja és bátyja rendszeresen bántalmazzák. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még a Fehér Házba is meghívják majd ezért.
Lina iskolájában eddig közel 14 ezer lányt és felnőtt nőt oktatott, a 7 évestől egészen a 75 évesig, köztük több ezer szíriai menekültet és az országban bejárónőként dolgozó vendégmunkást.
Pakisztánban Malala után többen is felvették a harcot az oktatásért, a nők egyenjogúságáért, és a becsületgyilkosságok ellen. Younis Qambrani még 1992-ben nyitotta boksziskoláját, és bár szeretett volna a pakisztáni lányoknak és nőknek is lehetőséget adni az edzésre, a társadalmi nyomás miatt inkább letett róla. Tavaly októberben a bokszolók helyi szövetsége Karacsiban nők számára tábort szervezett, mely az első olyan sportesemény volt, amin nők az állam jóváhagyásával hivatalosan is részt vehettek. Az esemény után Younist csapatostul keresték meg fiatal lányok azzal, hogy hadd edzhessenek az iskolájában. „Hogyan védjük meg magunkat, ha nincs ki megtanítson minket rá?” – hangzott a nyomós érv. Azóta a pakisztániak – Younis lányaival és rokonaival az élen, akik a négy fal között gyerekkoruk óta tanulnak bokszolni, kiscsoportokban gyakorolnak és tavaly már a Délkelet-Ázsiai Játékokon is sikeresen abszolváltak.
Szaúd-Arábiában a nők helyzete pedig ha lassan is, de javulni látszik; egyre több szférában képviseltetik magukat, és ez alól a sport sem kivétel. Általánosságában véve a sportolás még mindig férfitevékenységnek számít a szaúdi társadalomban, de szép számmal akadnak olyan bátor hölgyek is, akik azon vannak, hogy megdöntsék ezt a nézetet. A „mozgalom” éllovasának tekinthető a 39 éves Halah Al Hamrani, aki fitneszoktató dzseddai privát edzőtermében. Gyerekkora óta vonzzák a harcművészetek. 12 éves korában ismerkedett meg a karatéval, majd 4 évig jiu jitsut tanult és oktatott is. Jelenleg 12 éve thai bokszol, amibe az Egyesült Államokban szeretett bele még egyetemi évei alatt, és 7 éve kick-boxol.
„Szaúd-Arábiában a nőket nem igazán ösztönzik arra, hogy sportoljanak, pláne nem, hogy ezen a pályán építsenek karriert. Ám az idők változnak és egyre több szaúdi nőben tudatosul – korosztálytól függetlenül – a sport és az egészséges életmód fontossága. Szeretném megmutatni nekik, hogy kemény munkával és kitartással a sport világában is lehet nőként ugyanolyan fantasztikus sikereket elérni, mint a férfiak.”
Ám önvédelmen kívül számtalan más sportágban is jeleskednek muszlim nők – és döntögetik a tabukat – szerte a világban. Míg fiatal iraki lányok egy csapata a kosárlabdában találta meg önmagát, melyről „Salaam Dunk” címmel díjnyertes dokumentumfilm is készült, addig Palesztinában megalakult a Közel-Kelet első és eddig egyetlen női rally csapata, mely szintén felkeltette néhány producer fantáziáját és lett belőle a „Speed Sisters” című film.
Halet Cambel, az első – eredetileg régész – muszlim hölgy Törökországból, aki olimpián vett részt 1936-ban. Amikor Kamál Atatürk a nők sportban való részvételét szorgalmazta, Halet kapott a lehetőségen, és vívás sportszámban sikeresen képviselte hazáját Berlinben. Még Hitlerhez is meginvitálták, melyet politikai okokra hivatkozva elutasított.
Nawal El Moutawakel, az első muszlim és afrikai nő, aki olimpián aranyérmet nyert. Marokkó képviseltje az 1984-es Los Angeles-i Olimpián 400 méteres gátfutásban indult.
Ruqaya Al Ghasara, 33 éves bahreini születésű atléta, aki az első kendős arab női versenyző volt a 2004-es athéni olimpián 100 méteres futásban. Éremmel távozott a 2006-os Ázsiai Játékról, a 2008-as Bejingi Olimpiáról és a 2009-es Atlétikai Világbajnokságról is. 2009-ben jelentette be visszavonulását.
Nurcan Taylan, az első török sportoló, aki aranyérmet vitt haza Olimpiáról, 2004-ben.
Nur Suryani Mohammed Taibi, az első „legvárandósabb” muszlim olimpikon. Néhány nappal a hír után, hogy képviselheti Malajziát a 2012-es Olimpián, Nur megtudta, hogy terhes. A játékokon 8 hónapos terhesként vett részt, ami egyben első olimpiai részvétele is volt. Tavaly novemberben a Dél-ázsiai játékokon két aranyérmet is nyert 10 és 50 méteres légpuskalövésben.
Wojdan Shaherkani, Szaúd-Arábia 20 éves versenyzője judóban, Sarah Attar, 22 éves szaúd-arábiai-amerikai, a királyság másik képviseltje, futóként szerepelt a 2012-es nyári Olimpián. A két női sportoló egyébként azután került be az olimpiára, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megfenyegette Szaúd-Arábiát, eltiltja őket a részvételtől, amennyiben továbbra sem engedélyezik a női sportolóknak a játékokon való részvételt.
Noor Hussain Al-Malki, Katar leggyorsabb futója 100 méteren, akit a katari Atlétikai Szövetség 2010 és 2011-ben a legjobb női atlétának választott. A 2012-es Olimpia számára sajnos rövidre sikerült egy hirtelen jött sérülés miatt. Katarnak szintén ez volt az első olimpiája, amin engedélyezték női sportolóik részvételét is.
Khadija Mohammed, 17 éves emirátusi olimpikon, aki az Arab-öböl első súlyemelőjeként vett részt Londonban.
A legutóbbi olimpián egyébként a legtöbb női sportolót Egyiptom delegálta. 39 egyiptomi nő versenyzett az aranyéremért íjászat, atlétika, tollaslabda, torna, öttusa, evezés, lövészet, úszás, asztalitenisz, taekwando, súlyemelés és birkózás versenyszámokban.
Csányi Tímea

A Kaukázus muszlimjai 2. - "Szabadok, mint a farkasok" (Csecsenek és ingusok)

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - A Kaukázus muszlimjai 2. - "Szabadok, mint a farkasok" (Csecsenek és ingusok)

 

A csecsenek és az ingusok sokáig egy népet alkottak a Kaukázus északi részén, ma az Oroszországi Föderáció két, viszonylag kicsi tagállama.

A két nép magát közösen vainakhnak hívja, ami annyit jelent, hogy „a mi népünk”. A csecsen és az ingus idegen eredetű elnevezés, ők magukat nokcsinak és ghalghainak nevezik, földjeik pedig a Nokcsicsoe (vagy – törökösen - Icskeria) és a Ghalghai Mokh nevet viselik. Nyelvük a vainakh, két külön nyelvnek számít, ám - mint arra Európában is akad példa - a szétválás inkább politikai, mintsem lingvisztikai természetű, vagyis a csecsenek és az ingusok kitűnően megértik egymást akkor is, ha mindegyik a saját nyelvén beszél a másikkal. Történelmük a nagy birodalmak és világvallások árnyékában ugyancsak hasonlóan alakult. Eredetileg az ingusok voltak "a hegyi emberek", a csecsenek pedig kicsit lejjebb telepedtek meg, a felföldeken. (az alföldeken kabardok, azaz a keleti cserkeszek éltek).
Grúziai arab nyelvű források a nokcsikat már a 8. században mint „csecseneket” említik, amely elnevezés valószínűleg iráni eredetű. Az oroszok, ahonnan a név Nyugatra elterjedt, a 17. századtól használják rájuk. Ekkor már említik a ma is létező Nazránt, mint ingus várost.
A két nép különválása is nagyjából erre az időre tehető, s a 19. század első felétől már külön, mint csecsenekre és ingusokra találunk utalásokat. A szétválásnak több oka volt: ekkorra tehető az ingusok elvándorlása a közös vainakh területről a mai Ingusétia felé, illetve az orosz-csecsen háborúban, mikor a cári seregek benyomultak a Kaukázusba, semlegesek maradtak – ez pedig feszültséget okozott a két nép között. A 18. századi orosz források mindenesetre a „csecsen” kifejezés alatt még mindkét népet értik, de 1870-ben az ingus író, Csakh Akhriev már megjelentette munkáját az ingus mesékről „csecsen legendák alapján” - jelezve, hogy két külön népről van szó. Az 1897-es orosz népszavazás az ingust azonban még a csecsenek egyik törzsének tartotta. Ezzel egy időben egészen a korai szovjet időkig - főleg a két nép értelmiségi rétegének körében - megtalálhatóak bizonyos újraegyesítési törekvések is, ám ezek nem jártak sikerrel, noha például a Szovjetunióban még egy autonóm Szovjet Szövetségi Köztársaságot alkottak.
A vainakhok a Kaukázus muszlim népei közé tartoznak, ám múltjuk meglehetősen színes és dióhéjban jól tükrözi a kaukázusi népek egy fontos csomópontjának a történetét. Sajnos a szovjet időkben a csecsenföldi archívumokat szinte mind megsemmisítették, így a régmúltba nyúló kezdetekről a történészeknek nem sok adatuk van, de tudjuk, hogy a pogány vainakhokhoz a 8. században grúz keresztény misszionáriusok érkeztek és több törzs felvette a kereszténységet, ami - részben a földrajzi viszonyok miatt - csak lassan terjedt a térségben. Az új hit a 13. században a mongol hódításokkal tűnt el, amikor az átvonuló csapatok rengeteg embert megöltek és a már megépült keresztény templomokat lerombolták - a romokból azonban ki tudjuk következtetni a kort, amikor épültek.
A rövid keresztény intermezzo után a pogányság újra felvirágzott, s innentől a két nép történelme egybefonódik vallásuk kialakulásával. Az iszlám már a kereszténységgel egy időben elért erre a vidékre is, és Dagesztánban sikerült is megvetnie a lábát, azonban a csecsenek és az ingusok csak az orosz betörések kezdetekor fordultak Mohamed vallása felé. Így csak elég későn, a 18. század elején kezdték el nagyobb tömegben felvenni a hitet, inkább politikai okokból, mint egyfajta „ellenidentitást” az ortodox keresztény seregekkel és a betelepülő kozákokkal szemben. Jó példa erre az 1785-ben, Manszúr al-Mutavakkil ’alá Allah, ismertebb nevén al-Manszúr sejk, „a győztes sejk” vezetésével indított dzsihád, amit ugyan az oroszok levertek, ám a sejk ma is a csecsen nép egyik nemzeti hőse.
Az új uralom ellen való felkelések továbbra is rendre vallási színezetet kaptak, a leghíresebb ilyen a dagesztáni származású Samil imám vezette „szent háború” volt a 19. században, aki a rövid életű - a mai Csecsenföldet és Dagesztánt magába foglaló - „Kaukázusi Imamátus” harmadik vezetője volt. A vallási életben az al-Manszúr sejk által hirdetett szigorú elvek híve volt, a sereg parancsnokaként pedig a mongolok betörése idején is alkalmazott gerilla hadviselést alkalmazta, ami a kilencvenes évek csecsen-orosz háborújában is többször sikerre vitte a csecsen lázadókat. 1859-ben az imám megadta magát az oroszoknak, s ezzel ért véget a Kaukázusi Imamátus, hogy majd 1918-ban egy pillanatra újra feltámadjon.
Mindkét nép az iszlám szunnita ágának szúfi változatait követi, s ezen belül is két egymással rivális irányzat vetette meg a lábát a környéken: a csecsenek többsége a naqsbandí taríqa (rend) tagja, az ingusok nagy része pedig a qadírijjáé. Sokak számára, akik nem ismerik a különböző taríqákat, a szúfikról egységesen a bor élvezete, a keringő táncok és - főleg Magyarországon - a gyönyörű rózsák juthatnak eszébe. A naqsbandí taríqa azonban mindezek mellett igen harcias irányzat, militáns retorikája pedig jól megfelelt a csecseneknek az állandó harcokban. Nem véletlenül tudott épp ez az irányzat elterjedni az iszlám felvételekor.
A mindennapi életben azonban még mindig sok az iszlám előtti elem, ilyenek például az eskütétel formulái: szokás esküdni “az aranyló Napra”, a földre, a kenyérre is. Az újévet álarcos ünnepséggel köszöntik, aminek a célja a rossz szellemek elűzése, illetve tudunk szent fákról is, amiket körbetáncolnak. A tűzugrás, ami hitük szerint egyfajta spirituális megtisztulást nyújt, még a múlt században is népszerű volt.
Napjainkban ezek a hagyományok visszaszorulóban vannak, ám ezt csak részben lehet az iszlámnak tulajdonítani. Sok esetben egyszerűen már kevesebben érdeklődnek szüleik és nagyszüleik hagyományos életmódja iránt, egyre többen költöznek a városokba, ahol a régi szokások lassan feledésbe merülnek.
A téma egyik kutatója, Vakhit Akaev (a Csecsen Köztársaság Társadalomtudományi Intézetének igazgatója és a Csecsen Tudományos Akadémia levelező tagja) a szúfizmus elterjedését ebben a környezetben azzal indokolta, hogy a szúfi ideológia könnyen alkalmazkodik a népi hagyományokhoz, szokásokhoz, s rajta keresztül az ősök hagyományait, amelyek olyan fontosak a két népnek, be lehetett illeszteni az iszlám keretei közé. Ez tette népszerűvé az iszlámot a vainakhok között és Dagesztánban is.
Az egyes szúfi rendek, a tariqák mindenhol kifejlesztettek bizonyos regionális jegyeket, tovább színesítve ezzel a térség iszlám szokásait. A szúfi tanok elterjedtségét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy 1877 és 1917 között minden felnőtt csecsen és ingus férfi valamelyik taríqa tagja volt, többnyire vagy a naqsbdaní, vagy a qadírita taríqáé. Az előbbinek nagy szerepe volt az időről-időre fellángoló oroszellenes felkelésekben is.
Az első naqsbandí hittérítők Dagesztánból érkeztek: szigorú hierarchia, vakfegyelem jellemezte a rendet: a tanítványtól elvárták a mester iránt való feltétlen engedelmességet.
A qadírijja másik neve a térségben Kunta-Haddzsi rend - egy kumik pásztor, Kunta-Haddzsi után, a naqsbandíaktól eltérő módon a „nem-ellenállást” tanította, s arra biztatta követőit, hogy a fennmaradás érdekében inkább hódoljon be az idegeneknek. Érthető, hogy a „szent háborút” prédikáló naqsbandíknak ez nem tetszett, és a két rend követői általában is ellenségesen tekintettek egymásra. A cél - a vainakhok megmaradása - ugyanaz volt, ám látjuk, hogy az eszközök merőben különböznek. (A jelenlegi csecsen elnök, Ramzan Kadirov egyébként a qadírita taríqat tagja, és ellenzéke ma is főleg a naqsbandík közül kerül ki.)
A kilencvenes években Kunta-Haddzsit a harcokban megfáradt lakosság egyre inkább “a csecsen Gandhiként” kezdte emlegetni. A szúfi mester Eliskhan-Yurt faluban van eltemetve, sírja ma is népszerű zarándokhely, ahogy más, a rendhez tartozó sejkeké is.
A naqsbandí taríqa főleg Csecsenföld keleti részén, a qadírijja Nyugaton és Ingusétiában terjedtek el. Valószínűleg Kunta-Haddzsi hatásának tudható be az is, hogy a Szovjetunió felbomlása után kitört orosz-csecsen háború idején az ingusok a be nem avatkozás politikáját választották.
A cári Oroszországgal fennálló konfliktusaik miatt a vainakhok üdvözölték az 1917-es orosz forradalmat, és leginkább a radikális változásokat ígérő bolsevikokhoz húztak – az ő legelszántabb támogatójuk a térségben Ali Mitaev csecsen imám volt, akit neveztek „iszlamista kommunistának” is, mivel úgy vélte, hogy az iszlám és a kommunizmus teljes mértékben összeegyeztethető egymással. Az ő nevéhez fűződik a régió Csecsen Népi Szovjetjének a megalapítása is.
A kezdeti lelkesedést hamar felváltotta a kiábrándulás, majd a harag: a Moszkvából oda küldött új urak épp olyan kevéssé voltak tekintettel a helyi sajátosságokra, mint a régiek, az agresszív ateista propaganda pedig a harmincas évek végére szinte teljesen a föld alá kényszerítette az iszlámot, ahogy a Szovjetunió más vallásait is. A vainakhok megváltozott érzelmeivel természetesen Moszkva is tisztában volt: a Második Világháború alatt Sztálin állítólag azért rendelte el a csecsenek és az ingusok kitelepítését, mert tartott tőle, hogy a német hadsereg előrenyomulásával a Kaukázus északi részén az elnyomott népek átállnak az ellenség oldalára, ahogy azt Ukrajnában sokan meg is tették.
Ez a deportálás a Szovjetunió közép-ázsiai tagköztársaságaiba, főként Kazahsztánba, rányomta szörnyű bélyegét a csecsen és az ingus nép kollektív emlékezetére; ma is számos művészeti alkotás, történelmi munka tanúskodik az átélt borzalmakról. A kitelepítéseket 2004-ben az Európa Parlament hivatalosan is népirtásnak ismerte el.
A kitelepítettek számára a hetvenes évek végén megindult visszatérés sem volt könnyű: elhagyott földjeiket és házaikat vissza kellett vásárolniuk az időközben odatelepített oroszoktól és oszétektől, a hatóságok pedig nem szívesen regisztrálták őket régi-új lakhelyükön, aminek hiányában munkát sem vállalhattak. A feszültségek ma sem csitulnak; az ingusok és oszétek közti ellentét a 2004-es beszlani tragédiában kulminálódott, amikor ingus fegyveresek egy oszét iskolában túszokat szedtek: kiszabadításuk halálos áldozatokkal is járt.
A csecsenek és az ingusok számára az iszlám csak egyik része identitásuknak: a törzsi hagyományok, az íratlan becsületkódex, arab eredetű nevén az ádát, ugyanolyan meghatározó. A törzs ma is fontos szerepet játszik az emberek életében: az apai leszármazást, illetve felmenőik pontos születési helyét apai ágon ma is minden vainakh el tudja mondani. A patrilinearitás nem meglepő ebben a férfiközpontú társadalomban.
A törzs vainakh nyelven teip, ezeknek a szövetségét pedig tukhumnak nevezik. Mindegyik tukhum saját dialektussal bír a vainakhon belül (így érthetővé válik a némileg túlzó mondás is, hogy a Kaukázusban minden hegycsúcson más nyelven beszélnek), de saját szokásaik, viseletük is van, illetve minden teipnek szabad „örökbe fogadnia” idegeneket, akik onnantól fogva a teip - és a vainakh népek - teljes jogú tagjaivá válnak. Ez a szokás megvolt a 20. században is: érdekes példája, amikor a Második Világháború alatt a Kazahsztánba kitelepített volgai németek egy csoportja csatlakozott egy szintén oda deportált csecsen teiphez: ez a teip ma is megvan, egy része Csecsenföldön él, másik része Németországban, de a rokoni kapcsolatokat továbbra is ápolják. (Régebben sok zsidó is bekerült a teipekbe, sőt, kialakult egy zsidó teip is.)
A mongol invázió idején terjedt el az a szokás, hogy minden teip egy tornyot rak magának, lehetőleg katonailag jól védhető helyen, mivel ezek a tornyok komoly hadászati célokat is szolgáltak, de ez volt egyben a teip tagjainak a lakhelye és élelmiszerraktára is. Ma is minden ember tudja, a törzsének hol van, vagy éppen volt „a tornya”. Sokszor ugyanis már csak „volt”, mivel az idő sokat megsemmisített közülük, vagy idegenek rombolták le őket; a legnagyobb pusztítást a szovjet uralom végezte e téren, de a megmaradt tornyok ma is jellegzetes, pitoreszk látványosságai az észak-kaukázusi tájnak.
A tukhum egalitárius alapokon nyugszik: nincs egyetlen vezetője, a Vének Tanácssa dönt az ügyes-bajos dolgokban. Csak nagyon ritkán, háborús fenyegetettség esetén választanak egy embert a tukhum élére, de az ő egyeduralma is csak meghatározott ideig tarthat: egyébként az egalitárius törzsi berendezkedésre nagyon büszkék mind az ingusok, mind a csecsenek, akik - ahogy a vainakh mondás tartja - „szabadok és egyenlőek, mint a farkasok”.
A törvényhozás is e tanács dolga, mégpedig az ádát és a sarí’a alapján: ebben is megmutatkozik a helyi hagyományok és az iszlám szoros összefonódása, ami egyébként más, törzsi alapú muszlim társadalomban is megtalálható, mint például az afganisztáni pastuknál, ahol a Saría és a törzsi becsületkódex, a pastunwalí együtt dominál.
A tukhumok együttt alkotják a kham-ot: ez maga a nemzet. Az ádát alapjai és fő szabályai ugyanazok, apróbb eltérések vannak a köztük; a csecseneknél a neve nokcsalla, az ingusoknál eh-ezdel. De mindkettő alapja ugyanaz az ádát.
A szabad farkasok földjén ma az orosz óriás árnyékában birkózik egymással a szekularizmus, az iszlám radikalizmus és a törzsi hagyományok. Bár a kilencvenes évek végének utolsó csecsen-orosz háborúja óta Csecsenföld újjáépült és a köztársaság elnöke az oroszbarát Ramzan Kadirov, a béke és a biztonság ma is törékeny. A radikálisok, akik egyfajta „egyeniszlám kényszerzubbonyba” csomagolnák mindkét népet, többnyire valóban más arab országokból érkeznek, s bár sokaknak vonzóak a tanaik, mások számára ugyanolyanok, mint a Moszkvából rájuk küldött idegenek, akik nem tudtak semmit az ádátról és nem tisztelték azt. A vainakhok számára az iszlám ugyanis nem egyenlő a radikális iszlamisták „nemzetek fölötti” tanításaival, ellenkezőleg: láthatjuk, hogy az oroszokkal szemben részben ennek - a helyi sajátosságokat figyelembe vevő változatával - maradhattak meg csecsen és ingus hazafiaknak is, akik nem kérnek a „haza vagy vallás” iszlamista dilemmájából. Ha ez elterjedne a térségben, az újabb konfliktusokra adhatna okot, ezúttal akár polgárháború formájában is.
Szekér Gitta, orientalista
süti beállítások módosítása