ISZLÁM AFRIKA – AFRIKAI ISZLÁM – Gondolatok a nigériai hausza ponyvaírókról

Ha afrikai irodalom, akkor nigériai irodalom, ha nigériai irodalom, akkor legtöbbször az igbó Chinua Achebe vagy a joruba Wole Soyinka neve juthat eszünkbe, hiszen az átlagos magyar olvasóhoz elsősorban a nigériai szerzők munkái, illetve a dél-afrikai apartheid-regények jutottak el anyanyelvükön.
De kik is azok a hauszák? Nigéria csaknem 200 milliós lakosságának három legnagyobb és a politikai életet leginkább meghatározó népe közül az egyik. A mintegy 30 milliós lélekszámú jorubák Nigéria dél-nyugati részén élnek, és nagyjából a felük keresztény, a másik felük muszlim. A két vallási felekezet teljes békében él együtt. Ha kritikus szemmel vizsgáljuk a jorubák hitvilágát, megfigyelhetjük mind a keresztény, mind a muszlim népesség életében a helyi joruba vallás aktívan élő szokásait is. (Olyan jelenséget képzeljünk el például, mintha hazánkban valaki gyakorló katolikusként egyszerre mélyen hinne a busójárás hagyományaiban is.) A Délkelet-Nigériában élő igbók hasonló méretű nép, mint a jorubák, ők viszont keresztények. Ha bármikor is eljutott a magyar sajtóba a hírük, akkor a népnév feltüntetése nélkül a Niger-Deltájánál sűrűn előforduló fegyveres támadások miatt hallhattunk volna róluk. Mivel azonban az igbók nem muszlimok, az már annyira nem is érdekes a közvélemény számára, hogy mikor 2008-ban például a Turkish Airlines megindította első járatait Dél-Nigériába, az igbók támadásai miatt állandó fegyveres őrizetet kellett biztosítania a légitársaságnak minden egyes európai alkalmazott mellé. Miért olyan mérgesek az igbók? – kérdeztem én is Lagoszban járva a nigériai kísérőmet. – Az olaj miatt. A Niger-Deltánál kitermelt olajból ugyanis az igbó népnek vajmi kevés haszna származik, így a legtöbben az 1966-os polgárháborúhoz vezető, Nigériától való elszakadási törekvéseket támogatják, és ismét ki akarják kiáltani az igbók által vezetett Biafrai Köztársaságot.
Akik viszont egyre többet szerepelnek a hírekben manapság azok a jorubákhoz és igbókhoz hasonló népességű, Nigéria északi részén élő hauszák és természetesen a többi északon élő nigériai népcsoport (akiket szintén körülbelül 5-6 milliós „kis” népekként képzeljünk el). A népszerűség oka az Észak-Nigériában, Nigerben, Csádban és Kamerunban is tevékenykedő Boko Haram terrorszervezet, mely az ISIS-hez és az al-Qaidához hasonlóan az iszlám nevében terrorizálja a nyugat-afrikai lakosságot. Ha azonban jobban megvizsgáljuk a szervezet tevékenységét, akkor az iszlámban jártas kutatók számára érdekes paradoxonokat fedezhetünk fel. A 2002-es alapítású szervezet eleinte a nyugat-afrikai – az iráni vagy más közel-keleti „hagyományos” felekezetektől erősen eltérő – síita eszmékkel indult, majd 2009-től már szélsőséges szunnita: vahhábita, majd szalafita eszméket vallanak magukénak. A terrorcselekmények körülbelül ettől az időponttól erősödtek az észak-nigériai államokban, ami először az ott élő nyugatiak, végül a helyiek elmenekülését eredményezte.
Az irodalom terjedését viszont még a Boko Haram sem tudta megállítani a hauszák között. 
A nigériai irodalom alapvetően az állami nyelven, angolul születik, ahogy a legtöbb afrikai irodalom továbbra is az ex-gyarmatosító országok nyelvén szólal meg. Wole Soyinka, nigériai joruba író, aki egyedüli fekete íróként kapott irodalmi Nobel-díjat 1986-ban, szintén angol nyelven publikál, bár erős kötődése van a joruba tradícióhoz, így több joruba nyelvű kifejezést is használ műveiben. Míg ezeknél a műveknél, vagyis az afrikai irodalom tetemes részénél mindig is problémás kérdés volt a recepció, vagyis hogy kiknek írnak igazából az afrikai írók, illetve felmerülhetett a kérdés, hogy esetleg az ex-gyarmatosító országok felé kommunikálnak, vagy épp a nagyobb, nemzetközi hírnév miatt írnak nyugati nyelveken, addig az afrikai nyelven publikált kötetek esetében sokkal egyértelműbb, hogy ki a megcélzott közönség.
A nagyon kevés afrikai nyelven publikált irodalom között van például a szuahéli, a zulu, a joruba és a hausza nyelvű irodalom. A hausza nyelven író szerzők közül az egyik kulcsfontosságú személy Balaraba Ramat Yakubu írónő, aki a 90-es években kezdte el publikálni szerelmes regényeit. A hauszául littattafan soyayyának (angolul: kano market literature-nek) nevezett irodalom egy különös vadhajtása a nigériai irodalomnak. A „szerelem könyvei” kifejezés elsősorban hausza írónők romantikus ponyvaregényeit jelenti.
Balaraba Ramat Yakubu tehát a hausza nők írói mozgalmának úttörőjének számít. A mozgalom írói közül azon kevesek közé tartozik, akinek munkáit angol nyelvre is lefordították. Könyvei írása mellett aktívan részt vesz az ún. Kannywood (Kano államból származó) filmek, televíziós szappanoperák írásában és rendezésében. Balaraba Nigéria egyik rövidéletű (1975-1976), 1976-ban meggyilkolt elnökének, Murtala Ramat Muhammed tábornoknak a húga. Az írónőnek sanyarú gyerekkora volt, melyhez hozzátartozott, hogy mindössze 13 éves koráig járhatott iskolába, mert utána a családja a térségben jellemző szokás szerint férjéhez adta. Balaraba saját bevallása szerint a kényszerházassága miatt kezdett el inkább hauszául írni. Egyrészt, mert az angolja nem volt túl jó, másrészt az anyanyelvén kívánt szólni sorstársaihoz. 1987-ben publikálta első regényét, melyet a Raina Kama íróklub tagjaként írt Budurwar Zuciya ("Szívében fiatal") címmel. Második regényét, ami 1990-ben jelent meg, 2012-ben egy indiai kiadó fordítatta le és jelentette meg angolul is. Szakmai népszerűségét az is mutatja, hogy már életében elneveztek róla egy irodalmi díjat, melyet hausza drámaíróknak adnak: Balaraba Ramat Yakubu irodalmi díj hausza drámaíróknak névvel.
Egy másik népszerű író a kanói ponyvaszerzők közül Bilkisu Funtuwa, akinek munkáiban a hausza tradíció és az iszlám nőképe ütközik össze a feminista eszmékkel. Funtuwa - mint hausza muszlim nő, aki a jelenlegi Kano állam területén él - hiteles képet fest saját társadalmáról, személyes tapasztalatairól. A főbb problémák között említi a nők oktatásának nehézségeit és a többnejűség intézményét, melynek mind tradicionális, mind vallási alapjai is vannak a hausza társadalomban. Főhősei többnyire olyan nők, akik szembefordultak a hagyománokkal, és végül orvosok, ügyvédek, kormányzati hivatalnokok lettek. Minden regényének elsődleges témája a szenvedélyes szerelem. A könyveiben szereplő szerelmes párok kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást. Regényeiben arra biztatja a fiatal muszlim nőket, hogy tanuljanak – a hitük teljes tiszteletben tartása mellett. Legismertebb regényei: Allura Cikin Ruwa (Tű a szénakazalban), 1994; Wa Ya San Gobe (Mit hozhat a holnap?), 1996 és Ki Yarda da Ni (Érts velem egyet), 1997.
2016 februárjában jelent meg Glenna Gordon, 1981-ben született fényképész ’The Diagram of the Heart’ című kötete, mely a hausza ponyvaírónők életét dokumentálja képekben. 
Gordon 2006 óta dolgozik Afrikában, megbízói között megtalálhatjuk a New York Times-t, a Time Magazine-t, a Wall Street Journalt vagy a Le Monde-ot. 2015-ben elnyerte a World Press Awardot, de számos más díj birtokosa is, mint például LensCulture Grand Prize for Visual Storytelling, PX3 First Prize for Portraiture és a PDN Annual's Project Award. Glenna Gordon mindemellett a new yorki New School adjunktus professzora.
Saját bevallása szerint munkájának során elsődleges célja, hogy „megtalálja a fel nem fedezettet és a ritkán emlegetett dolgokat, kitágítsa az elképzeléseket, és megértse a világ különböző rétegeit a végletek keresésével".
A Diagram of the Heart című monográfia elkészítéséhez Glenna Gordon hónapokat töltött az írónők fotózásával, hogy egy olyan világot mutasson be a közönség számára, mely csak a Boko Haram támadásairól volt ismert korábban.
Glenna Gordon kötetét és a hausza írónők helyzetét azonban többen is félreértelmezték, és a hausza nők feminista törekvéseit az iszlámmal és a Boko Haram támadásaival állították szembe. Az egyik cikk szerint „Nigériában általánosan nagy a nemek közötti egyenlőtlenség, melyből fakadóan az észak-nigériai területeken a nők nehezebben kerülnek be az oktatási intézményekbe. Azok, akik bekerülnek, és később írókká válnak, legtöbbször a családi hátterüknek köszönhetik ezt a lehetőséget. A hausza szerelmi regények megjelenésének azonban nemcsak az írástudatlanság, hanem a helyi cenzúra is gátat emel, hiszen 2007-ben Kano állam kormányzója, Mallam Ibrahim Shekarau nyilvánosan égettette el az általa pornográfnak nevezett regényeket, melyek szerinte az iszlámon és egyúttal a hausza tradíción kívül állnak.”
Az idézett cikkel az első probléma az alapállítás, ugyanis Nigériában nincs egyenlőtlenség a nemek között, legalábbis nincs nagyobb különbség, mint Európában. Lányok és fiúk ugyanúgy járnak iskolába, legfeljebb a helyi tradíciók által erősen befolyásolt területeken nyomják el a lányokat, de ez nem csak Észak-Nigériában jellemző, és semmiképp sem függ attól, hogy valaki muszlim vagy keresztény. 
A második probléma az idézett cikkel, hogy alulbecsüli a hausza irodalom ismertségét. Ha ugyanis a hauszák körében olyan nagy az írástudatlanság, miért írnának a szerzők hausza nyelven? S bár lehet, hogy a cenzúra megpróbálja meggátolni ezeknek a könyveknek a megjelenését, Nigériában azonban nemcsak a szerelmes ponyvaregények, hanem a már említett Kannywood szappanoperák és a különböző szerelmes popénekek is óriási népszerűségnek örvendenek – különösen a hausza nyelvterületeken.
A hausza írónők életének nyugati recepciója nagyon jól mutatja, hogy mennyire nehéz a távoli kultúrákat egymás számára életszerűvé tenni, közelíteni, mennyire nehéz az előítéleteket és sztereotípiákat lerombolni.

Hasznos cikkek és linkek
- További angol nyelvű szakirodalom a témában:
Adamu, Between the Word and the Screen: A Historical perspective on the Hausa literary movement and the home video invasion, Journal of African Cultural Studies, 2002.
Furniss, Hausa popular literature and video film: the rapid rise of cultural production in times of economic decline, 2013.
Whitsitt, Islamic-Hausa feminism and Kano market literature: Qur'anic reinterpretation in the novels of Balaraba Yakubu, Research in African Literatures, 2002.

Kármán Marianna, Afrika-kutató

- Glenna Gordon kötetét bemutató cikk és képeinek forrása:
http://www.buzzfeed.com/katebubacz/meet-the-women-behind-nigerias-most-subversive-novellas?utm_term=.dqG7xxdDn#.thXpXXY3D
http://www.glennagordon.com/
- A hausza nyelvű könyvek elérhetőek az amazonon és az alábbi facebook-oldalon:
https://www.facebook.com/LITTATTAFAN-SOYAYYA-NA-HAUSA-640431539391681/
- Példa a közkedvelt hausza szerelmes énekekre:
https://www.youtube.com/watch…

TÁRSADALOM / GENDER - Gázai és afganisztáni nők kerékpároznak, hogy felszámolják a sztereotípiákat

Íratlan szabályok ide vagy oda, a 33 éves Amna Suleiman és három barátnője biciklire pattantak, hogy a zsúfolt észak-gázai Jabalia kisvárosából egészen az izraeli határig tekerjenek, olyasmit téve ezzel, amit a 80-as évek óta felnőtt nők nem csinálhattak Gázában. Az úton többen is rájuk dudáltak, versenyre keltek velük, vagy éppen külföldinek nézve őket az út széléről rájuk kiabáltak, ám mindez nem szegte kedvét a csapatnak.

„Lányok, az én gyümölcsöskertemben tűzifán kívül már semmi sem maradt – a kifejezés, mely Palesztinában a vénlányokra használatos -, de ti még fiatalok vagytok. Szeretném, ha majd megházasodtok, a biciklizés lenne az egyik feltétel, amit kiköttök a házassági szerződésben.” - viccelődött Amna a többiekkel, mikor megálltak megpihenni az olajfák alatt.

Nem Amnáék az elsők, akik mostanában kerékpárra ültek Gázában. 2010-ben Asmaa al-Ghoul, egy gázai újságíró, már megkísérelt szembe menni az íratlan szabállyal, és 3 külföldi társával 15 kilométert biciklizett a Gázai övezet déli részéből Gázavárosba, amiért később meg is fenyegették.

Ahmad Muheisin, a gázai Ifjúsági és Sportminisztérium asszisztens államtitkárja szerint a közterületeken kerékpározó nők „sértik a gázai társadalmi értékeket”, ám ő addig nem tesz ellenük intézkedéseket, amíg a vallási vezetők hivatalosan nem rendelkeznek az ügyben.

Amna gyerekként sokat biciklizett Damaszkuszban mielőtt a 90-es években Gázába költöztek volna. Az ötlet, hogy ismét biciklire szálljon akkor jött, mikor egyik barátnőével eldöntötték, hogy megszabadulnak néhány felesleges kilótól és fittebbek lesznek. Úgy gondolta, a kenyérről, rizsről és tésztáról való lemondás, illetve a rendszeres úszás mellett a biciklizés lesz a legmegfelelőbb a további sikerekhez.

Amna először csak hajnalban tekert néhány kört a háztömb körül az új biciklin, mikor még szinte kihaltak az utcák, majd megfűzte barátnőjét is, a 24 éves Sara Salibit, aki bátyjától tanult meg biciklizni, hogy tartson vele. Nemsokára elhatározták, hogy szembeszegülve a társadalmi elvárásoknak biciklijükkel messzebbre is elmerészkednek.

Egyik pénteken vágnak neki a merész kalandnak. Amna, aki egyébként Koránt tanít a gyerekeknek és egy árvaházban önkéntes, fekete nadrágot és hosszú ujjú kabátot piros kendővel, míg Sara egy 70-es évek stílusát idéző kékes-fekete melegítőt vett fel, haja a gyapjúsapka alatt a vállára omlott. A két biciklizőhöz Sara 21 éves barátnője Nour és Asala csatlakozott. Az út lebombázott épületek törmelékkupacain és kihalt telkeken vezetett; a házak homlokzatán még mindig ott tátongnak a lyukak a 2014-es harcok óta.

„Biciklizés közben mintha repülnék” mondta nevetve Amna. „Úgy érzem, szabad vagyok” – tette hozzá Sara.

Az arab országokban nem sűrűn látni nőket utcán kerékpározni, bár Kairó, Bejrút és Amman folyó-és tengerpartjain húzódó járdákon már egyre sűrűbben tűnnek fel csapatban bicikliző nők. Sokan úgy gondolják, hogy a kerékpározás nem illik egy nőnek, mert fel-lemozgó lábai és feneke formája túlságosan láthatóvá válik a biciklin,  és ezzel kiteszi a testét a bámészkodó járókelő férfiaknak.

„A nőnek az a dolga, hogy otthon főzzön, nem pedig hogy a férfiakat utánozva kint az utcán biciklizgessen.” - mondta egy katona, aki Amnáék célállomása közelében éppen barátjára várt mikor meglátta a kerékpározó nőket. Hasonlókat írtak néhányan a közösségi oldalakon is, mikor a hír megjelent a palesztin sajtóban.

Mások, mint például Abdul Salam Hussein nem lát semmi rosszat a 
dologban. „És mi van akkor, ha egy nő biciklizik? Az emberek már a holdra is feljutottak!” – mondta az 53 éves palesztin férfi. 
Afganisztánban 40 nő pattant kerékpárra, hogy - megküzdve a halálos fenyegetőzésekkel és utcai zaklatásokkal, lebontsák a köréjük tornyosuló sztereotípiákat. Zahra Husseini és csapata már évek óta tekernek azzal a céllal, hogy népszerűsítsék a biciklizést és általánosságban a sportolást szülőföldjükön.

Zahra Nemzeti Női Kerékpáros Csapatát az idei Nobel Békedíjra is jelölték, miután az olasz rádiók és a közösségi média szorgalmazására 118 olasz parlamenti képviselő aláírásával támogatta a javaslatot. Az egyik képviselő, Ermete Realacci szerint ez egy nagyszerű kezdeményezés a háború sújtotta országban a nők jogainak kivívása érdekében.
„Azt mondják, a biciklizés kerékbe törheti egy lány jövőjét. Ám az emberek sok mindent mondanak. Ha hallgatnánk rájuk, még a bejárati ajtó küszöbét sem lépnénk át.” – mondta az egyik kerékpáros.

KULTÚRA – A kúfi írás

Az iszlám kalligráfia az iszlám művészet egyik legsajátosabb ága. A kalligráfia az arab betűkből képez képet, feliratot vagy díszítőelemet; a szöveg legtöbbször valamilyen Korán-idézet. Mivel az iszlám vallási jog elvileg tiltja a figuratív ábrázolásokat, amit nyilvános felületeken be is tartanak, ezért maga a szent szöveg lesz a díszítőelem.

A szöveg megformázásásra nagyon sokféle stílus és helyi változat jött létre (http://calligraphyqalam.com/styles/index.html): területi elosztásban vannak az arab, a perzsa és az oszmán kalligráfiák, vannak kézírásos és díszítő stílusok, és egy stílusnak sok alstílusa is lehetséges, mint a kúfinál.

Azt nem tudjuk egészen pontosan, hogy az arab írás mikor és hogyan alakul ki, azt mindenesetre tudni lehet, hogy a legkorábbi Korán-kéziratok kúfi stílusban vannak írva. Mivel akkoriban a szóbeli hagyomány sokkal inkább élő volt, mint mostanában, a Koránt valószínűleg nem olvasásra szánták, hanem tabarrukan (az áldásért), illetve azoknak segítségül, akik memorizálni akarták a szöveget. Ezek a kéziratok nem tartalmaznak sem diakritikus jeleket, sem rövid magánhangzókat; ezekkel később, Abd el-Malik (646-705) kalifa alatt látják el a szöveget, a félreolvasás elkerülése érdekében.

A kúfi írás hagyományosan szögletes, és az iraki Kúfa városából származik. Sok altípusa fejlődött ki, de egészen a 12. századig ez marad a kéziratok fő stílusa.

A következő galéria azt mutatja be, hogy hogyan terveznek kúfi betűket, ligatúrákat és feliratokat; mindenhol megadva milliméterben a betűk szélességét.
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1096051577078952.1073741860.883016221715823&type=3

Február utolsó hétvégéje előtt már-már megoldódni látszott a Bejrútot fojtogató szemétkrízis,ami annak következtében alakult ki, hogy a libanoni hatóságok 2015. júliusában bezáratták a főváros legnagyobb szemétlerakóját, ám alternatív lerakót nem jelöltek ki helyette. A kozmopolita nagyváros hulladéka tehát nyár óta gyűlik a kisebb halmokból gigantikus folyammá duzzadt ad hoc szemétdombon a Jdeideh (dzsdejdeh) nevű városrészben.

A probléma megoldására egy brit cég jelentkezett a közelmúltban azzal az ígérettel, hogy a szemetet Oroszországba exportálják. A britekkel kötött szerződés azonban február 26-án pénteken kútba esett, mivel a vállalat nem tudta határidőre hivatalos papírokkal igazolni, hogy Oroszország valóban hajlandó átvenni a szagos szállítmányt. Mona Kalot, a szemétügyért is felelős Lebanon's Council for Development and Reconstruction szóvivőnőjének nyilatkozata szerint más javaslat egyelőre nem is ígérkezik, bár szakemberek dolgoznak a megoldáson, ami valószínűleg nem a hulladék exportálása lesz.

HETI HADÍSZ 4 - A legtöbbet hagyományozó szemtanúk 2.

ANASZ B. MÁLIK ABÚ HAMZA AL-KHAZRADZSI AL-ANSZÁRI (أنس بن مالك الخزرجي الأنصاري) (mh. 711/93) tíz éves korában kerül a Próféta körébe, a Próféta haláláig az egyik legközelebbi kísérője. Élete végén Bászrában telepedik le, a baszrai hagyományok nagyrészt tőle származnak. Őt tekintik az egyik legmegbízhatóbb hagyományozónak. 2286 hadíszt hagyományozott.

Anasz b. Málik, aki nem keverendő össze Málik b. Anasszal, aki a Muvatta c. hadísz-gyűjteményt írta, medinai származású, a Khazradzs törzsből. Anyja Umm Szulajm a Banú Naddzsar törzsből, apja Málik b. Nadr. Miután apja meghal, az anyja másodszor is férjhez megy egy frissen betért muszlimhoz, Abú Talhához, ebből a házasságból szárazik Anasz féltestvére, Abdullah b. Abí Talha. Amikor a Próféta megérkezik Medinába, Anasz a Próféta kíséretébe kerül.

Ott van a Badr-i csatában (624), de nem harcol, így nem szerepel a harcosok listáján. Végig a Próféta szolgálatában marad, ezért a szunniták őt tekintik az egyik leghitelesebb hagymányozónak.

A Próféta halála után Damaszkuszba megy, majd onnan Baszrába, ahol 684/65-ben Abdullah b. al-Zubajr rivális kalifa imámja lesz. Amikor Abd al-Rahmán b. al-As'asz kirobbantja felkelését az Omajjádok, és közvetlenül al-Haddzsázs b. Júszuf kormányzó ellen (700-703), ami később elbukik, al-Haddzsázs árulással vádolja meg Anaszt, és csak Abd al-Malik kalifa kegyelme menti meg Anaszt a kivégzéstől. Anasz Baszrában hal meg nagyon öregen, nem tudni pontosan, mikor, valamikor 709-711 között. Ő él a legtovább a szemtanúk közül.

Az égi utazást a Korán is megemlíti (Az égi utazás szúrája 17,1, 62; A csillag szúrája 53,13-18). Az égi utazás során kapja meg a Próféta a parancsot a napi ötszöri imára. A történetnek több változata van, és az alapszerkeze szerint Mohamedet a Buráq nevű szárnyas ló viszi Mekkából Jeruzsálembe, majd onnan az égbe. A történet egy másik változatában szereplő Maszdzsid al-Aqsza, a Legtávolabbi Mecset Jeruzsálemet jelöli, noha Mohamed korában Jeruzsálemben még nincs mecset, így ezt valószínűleg kiterjesztett értelemben, olyan imahelyként kell érteni, ahol az egy Istent tisztelik; ez az értelmezés egyébként nem idegen a kontextustól. Jeruzsálem, mint a Legtávolabbi Mecset színhelye Ibn Iszháq szírájában (a Próféta legkorábbi életrajzában) is szerepel.

Az égi utazás (al-iszrá’ val-mi’rádzs, الإسراء والمعراج)

Hagyományozta nekünk Abdul Azíz b. Abdallah; továbbá hagyományozta nekünk Szulajmán, Sarík b. Abdallahra hivatkozva, aki azt mondta: hallottam ibn Málikot , amikor azt mondta:

Az égi utazás éjszakáján a Próféta (Isten tegye áldottá és adjon neki üdvösséget) [viteték] a Kába mecsetből. Miközben a Próféta a Tiltott Mecsetben aludt, mielőtt a kinyilatkoztatás lejött volna hozzá, jött hozzá három személy. Azt mondta egyikük:
- Melyik az?
- Ő a legjobb közülük - felelte a középső. Mire azt mondta egyikük:
- Akkor hozd a legjobbat. 
Azon az éjszakán más nem történt, és nem látta őket egy másik éjszakáig [miután már megtörtént a kinyilatkoztatás]. Noha a szemei aludtak, amikor meglátta őket, a szíve nem aludt, mert ugyanúgy [volt], mint a Prófétáknál: alszik a szemük, de a szívük nem. És [az angyalok] nem beszéltek vele addig, amíg megragadták és a Zemzem-forráshoz vitték. Az angyalok közül Gábriel (جبريل, Dzsibríl) volt az, aki foglalkozott vele. Felvágta Gábriel [azt a részt], ami [Mohamed] torka és a mellkasa között van, kiürítette a mellkasát és a bensejét, megmosta a Zemzem vizében a kezével, amíg megtisztította. Azután jött egy arany tálca, amiben egy arany tál volt, tele hittel és bölcsességgel, Gábriel megtöltötte vele Mohamed a mellkasát és a tokáját, azaz a vénáit, és aztán bezárta. 
Ezután felemelkedett vele a legalsó égbe (السماء الدنيا, világég), és bekopogott az egyik kapun. 
- Ki az? – kiáltottak ki a menny lakói. 
- Gábriel. 
- És ki van veled?
- Mohamed. 
- Hívatták?
- Igen. 
- Akkor legyen üdvözölve. 
A menny lakói üdvözölték Mohamedet és nem tudták, mi Isten terve vele egészen addig, amíg meg nem lett nekik mondva. Ott találta Mohamed a mennyben Ádámot, és Gábriel azt mondta neki:
- Ez az atyád, köszöntsd őt – mire Mohamed köszöntötte őt, és Ádám viszonozta a köszöntést:
- Légy üdvözölve, ó, Próféta! Valóban te vagy a Fiú!
És amikor még ebben a mennyben voltak, [látott a Próféta] két folyót folyni:
- Ó, Gábriel, mik ezek a folyók? – kérdezte. 
- Ez a Nílus és az Eufrátesz forrása – felelte Gábriel. 
Azután Gábriel körbevezette őt a mennyben, és látott egy másik folyót, a partján egy kastályt igazgyöngyből és krizolitból. Belemerítette a kezét a folyóba, és [az iszap] olyan volt, mint az illatos mósusz (مسك أذفر). 
- Mi ez, ó Gábriel? – kérdezte Mohamed. 
- Ez a Kauszár (الكوثر) , amit a te Urad megőrzött neked – felelte Gábriel. 
Ezután Gábriel felemelkedett vele a második mennybe. És az angyalok ugyanazt mondták neki, mint az első mennyben:
- Ki az? 
- Gábriel. 
- És ki van veled?
- Mohamed. 
- Hívatták?
- Igen. 
- Akkor legyen üdvözölve.
Ezután felemelkedett vele Gábriel a harmadik mennybe, és ugyanazt mondták nekik, mint az elsőben és a másodikban. Azután felemelkedtek a negyedikbe, és ugyanazt mondták nekik. Azután felemelkedtek az ötödikbe, és ugyanazt mondták nekik. Azután felemelkedtek a hatodikba, és ugyanazt mondták nekik. Azután felemelkedtek a hetedikbe, és ugyanazt mondták nekik. Minden égben voltak próféták, akiket nevén nevezett, emlékszem Idriszre (إدريس) a másodikból, Áronra (هارون, Hárún) a negyedikből valakire az ötödikből, akinek nem jut eszembe a neve és Ábrahámra (إبراهيم, Ibráhím) a hatodikban. Mózes (موسى, Músza) a hetedikben volt, mivel ő Istennel beszélt [szemtől szembe]. És azt mondta Mózes: 
- Ó, Uram, nem gondoltam volna, hogy valakinek megengeded, hogy nálam feljebb menjen. 
Mohamed a hetedik menny felé emelkedett, amit nem ismer senki, amíg elért a Legtávolabbi Fához (سدرة المنتهى, szidrat al-muntaha). Odament hozzá az Ellenállhatatlan, a Dicsőség és Fenség Ura, míg csak két könyöknyí távolságra volt, vagy kevesebbre, és Isten kinyilatkoztatott, és a kinyilatkoztatások között volt az is, hogy „az ummádnak napi ötven ima [van kiszabva]”. Ezután elindultak lefelé, amíg elérték Mózest, aki megkérdezte:
- Ó, Mohamed, mit bízott rád a te Urad?
- Napi ötven imád – felelte Mohamed. 
- Bizony, a te néped nem lesz képes erre – mondta Mózes -, térj vissza, hogy a te Urad könnyítse meg ezt neked. 
A Próféta Gábrielhez fordult, és tanácsot kért tőle. 
- Igen, ha te is akarod – felelte Gábriel. 
Visszatért tehát Mohameddel az Ellenállhatatlanhoz és azt mondta Mohamed, miközben Isten még ugyanott volt:
- Ó, Uram! Könnyítsd meg ezt nekünk, mert a népem nem lesz képes erre – és akkor Isten elengedett neki tíz imát. Mohamed visszament Mózeshez, aki ismét az útjába állt, és addig-addig küldte vissza Istenhez, amíg öt ima maradt. Amikor már csak öt maradt, ismét az útjába állt, és azt mondta:
- Ó, Mohamed! Istenre, megpróbáltam rávenni Izráel fiait, a népemet ennél kevesebbre, de gyengének bizonyultak és feladták. A te néped gyengébb testben, szívben, látásban és hallásban. Térj vissza tehát a te Uradhoz, hogy könnyítsen a terheden. 
A Próféta Gábrielhez fordult, hogy tanácsot kérjen tőle, és Gábriel nem ellenezte. Ötödszörre is felmentek tehát Istenhez, és azt mondta Mohamed Istennek:
- Ó, Uram! A népem gyenge testben, lélekben, szívben, hallásban és testfelépítésben, könnyíts a terhünkön. 
És felelt az Ellenállhatatlan:
- Ó, Mohamed!
- Hallom és engedelmeskedem – felelte a Próféta. 
- Nem változik meg a Kinyilatkoztatás, amit [adtam] neked. Úgy lesz tehát, ahogy előírtam neked a Könyv Anyjában. Minden jócselekedet tízszeresét éri majd – tette hozzá.– Ami a Könyv Anyjában ötven, az neked csak öt. 
Visszatért Mohamed Mózeshez. 
- Hogy ment? – kérdezte Mózes. 
- Megkönnyítette nekünk – felelte Mohamed -, minden jócselekedet a tízszeresét éri majd. 
- Bizony Isten megpróbáltam ennél kevesebbre rávenni Izrael fiait, de feladták. Térj vissza a te Uradhoz, hogy tovább könnyítsen a terheden. 
- Ó, Mózes – felelte Mohamed -, bizony Isten már szégyellem magam Isten előtt, hogy ennyiszer visszatérjek. 
- Ereszkedj hát le Isten nevében – mondta erre Gábriel. 
És mondta [Anasz b. Málik, a narrátor]: Ekkor felébredt, és a Tiltott Mecsetben volt.
(al-Bukhári 7517, Darussalam Bilingual, Riyadh, 1997. A hadíszt magyarra fordította Gyöngyösi Csilla)

Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató

REAKCIÓ - Maróth Miklós esete az egymilliárd bevándorlóval - Fiatal kutatók válasza Maróth Miklós interjújára

A hét elején jelent meg egy interjú Maróth Miklós akadémikussal a Magyar Idők oldalain. Ez az írás sokban hasonlít a már korábban megjelent „Maróth-nyilatkozatokra” a „migráns-helyzettel” és a „muszlimok elárasztják Európát” témával kapcsolatban. Az írás annyiban érdekes számunkra, hogy sem társadalomtudósként, sem menekülteket kutató szakemberként, sem pedig orientalistaként nem tudjuk értékelni ezt a cikket.

Hogy az elején kezdjük, az első tudománytalan megjegyzés már maga a cím: Lehetetlen a muszlimok integrálása – Egymilliárd iszlám bevándorlóra számíthatunk 2050-ig. Egymilliárd bevándorlót vizionálni egy olyan területről, amelynek népessége most 550 millió fő (Közel-Kelet és Közép-Kelet), és amelynek népessége a járványokkal, háborúkkal, elvándorlással nem számoló modellek szerint 2050-re is legfeljebb 350-400 millió fővel fog nőni, nem igen magyarázható semmilyen tudományos vagy szakmai érvvel. Nemhogy irreális vagy téves becslés, hanem egyszerűen ellentmond a legelemibb matematikának is.

Az interjú egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudja sem szakmailag, sem tudományosan megfelelően kezelni azt a réteget, melyet bevándorlóknak nevez. Egyáltalán egyenlőségjelet tehetünk-e bevándorlók és menekültek közé, ahogy a cikk teszi. Hiszen egy bevándorló a jobb élet reményében hagyja el országát (őket szokták a médiában helytelenül gazdasági menekülteknek / bevándorlóknak / migránsoknak nevezni), míg a menekült az életét mentve olyan területeken kíván ideiglenesen letelepedni, ahol vannak kapcsolatai: családi, baráti vagy szerencsés esetben munkakapcsolatai, de minden vágya az, hogy hazatérhessen, és újjáépíthesse romokban álló országát. Ha Maróth Miklós beszélt volna akár egy szíriai menekülttel is, akkor tisztában lenne a különbséggel. Azok a muszlim „bevándorlók”, akik tehát Afrikából vagy a Közel-Keletről érkeznek helyes szóhasználattal menekültek, a legtöbb esetben háborúk vagy szétzilált politikai rendszerek elől az életüket menteni kívánó emberek. Sok esetben olyan háborúk elől, amelyek kirobbanásában, eszkalálódásában nem kerülhető meg akár a nyugati hatalmak felelőssége sem.

Ami mindezek mellett az egyik legironikusabb az akadémikus aggodalmában, hogy azok a bevándorlók, akik gazdasági érdekből jönnek Európába, elsősorban Afrikából vagy a karibi térségből, nem pedig háborús területekről, ráadásul főként keresztényként érkeznek Európába. Ők többségükben valóban gazdasági bevándorlók.

A két nagy kategóriából pedig még számos más marad ki, mint például a politikai menekültek, a családi konfliktusok elől vagy éppen a környezeti katasztrófa által sújtott területekről menekülők. Tehát semmiképp sem lehet a menekülteket vagy bevándorlókat egységes, homogén társaságként kezelni.

A szakmai tapasztalatlanságot mutatja az is, ahogy Maróth Miklós a magyar sajtóban különböző negatív magyarázatokkal megindokolt személyes iratok elvesztésével vagy dugdosásával vádolt bevándorlókra hivatkozik. Az első probléma ezzel az, hogy ha leég a házam, meghal a gyermekem, a feleségem, az anyám, az apám, a barátaim, és még sorolhatnám, akkor valószínűleg nem rohanok el a helyi rendőrkapitányság leégett épületébe új iratokat csináltatni, hogy az európai normáknak megfelelően meneküljek el az első számomra megbízható ismerősömhöz Európába. Ha mégis kabát volt rajtam, s nem pizsama, amikor bombáztak, és nálam vannak az irataim, akkor még két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy például meglehetősen veszélyes Szíriából Európába érkezni valós papírokkal, valódi névvel úgy, hogy az országból mindenki menekül: van, aki Aszad elől, van, aki azért, mert Aszad oldalán állt, de a felkelők által irányított területeken él, van, aki azért mert kurd, van, aki azért mert a kurdok üldözték el, van, aki azért, mert az ISIS vadászik rá, és vannak, igen, vannak olyanok, akik - név szerint - a menekültek között levő ellenségeikre vadásznak. A másik ok, hogy a menekülteket általában a céljuk előtt elfogják, és ha nem semmisültek meg az irataik, akkor regisztrálják egy olyan országban (pl. Görögország), ahol minimális esélyei sincsenek egy új élet elkezdésére. Így mikor továbbállnak, egyrészt már nincs szükségük a görög irataikra, másrészt a schengeni országok közül az olyan meleg fogadtatást nyújtó országokban, mint pl. hazánkban regisztrált menekültek ujjlenyomataikat eltüntetve, papírjaikat elszórva próbálnak az újabb szörnyűségek elől továbbmenekülni.

Az az állítás, hogy a menekültek Európába érkezésének „nem a háború az oka […]. A háború csak lehetővé tette, hogy meneküljenek. Az ok igazából gazdasági. A Közel-Kelet nem képes eltartani a népességrobbanás miatt rendkívüli nagyságúra megnőtt lakosságszámot”, arra enged következtetni, hogy szakmai elhivatottsága ellenére nincs tisztában azzal, hogy milyen politikai események zajlottak le a Közel-Keleten az elmúlt jó harminc évben, de hogy az elmúlt 5-6 évben és most mi történik, azt biztosan nem is sejti.

Maróth Miklós azt mondja, hogy a menekültek és a bevándorlók: „olyan emberek, akik a nyelvi korlátok és a műveltségbeli hiányok miatt nem képesek fölvenni a befogadó országok kultúráját.” Abban az esetben, ha menekültekről, méghozzá muszlim menekültekről beszélünk, akkor Maróth e tekintetben nem vesz tudomást a Közel-Keleten az elmúlt negyven-ötven évben végbement oktatási boomról, amelynek köszönhetően pl. a Szíriából érkező fiatal korosztályok tagjainak többsége már rendelkezik legalább középfokú, de sokszor felsőfokú végzettséggel.

Ha a saját házunk portáján nézünk körbe, akkor a képzettséggel nem rendelkező menekültek vagy bevándorlók viszont nem kapják meg a megfelelő segítséget az állami szervezettől. Nincs nyelvoktatás, nincs szakmai továbbképzési lehetőség, egy bizonyos kor felett nem tudnak már iskolába járni. Ennek következtében gyakorlatilag automatikusan az európai társadalmak underclass rétegeibe fognak csatlakozni, és az iskolákból, munkaerőpiacról kiszorult "őslakos" európaiakhoz hasonlóan ők is felveszik az underclass szubkultúra vonásait. De hogy az összes menekült és bevándorló, kategorikusan és leszármazottaira nézve is determináltan társadalmi hulladék lenne, erre már a Napi iszlám is több cikkében reagált.

Ennek fényében olvasni ezeket a sorokat, ismét erős túlzás: „Párhuzamos társadalmakat hoznak létre, és az iskolarendszerből is ők buknak ki elsősorban, mivel a kibocsátó országok olyan rétegeiből érkeznek, amelyek nem a legtehetségesebbek. […] Bizonyos országokban a statisztikai adatok azt mutatják, hogy az iskolákból kibukott gyermekek 80 százalékát a bevándorló hátterű családok adják.” Az európai oktatásban tanuló az első és második generációs bevándorlók iskolai teljesítményének összehasonlítása (PISA teszt, felsőoktatásban résztvevők aránya) cáfolja Maróth azon állítását, miszerint a "második generáció" még kevésbé tud beilleszkedni, mint az első. Európa összes országában egyértelmű tendencia, hogy a másodgenerációs migráns diákok iskolai teljesítménye jobb, mint az első generációsoké. Az, hogy az iskolai rendszer milyen mértékben képes elősegíteni az integrációt, az változó. Az Egyesült Királyságban például a PISA-tesztek alapján a "migránsságból" adódó hátrány mintegy 80%-a felszámolódik egy generáción belül. Ugyanakkor ez az arány, Svédországban csak 30%-os, Németországban pedig csak 10%. Magyarországot most azért ne említsük, mert az ide érkező migránsok matematikai teljesítménye már az első generációsok esetében is meghaladja a magyar átlagot, és a mi még meglepőbb, hogy a másodgenerációs migránsok már a magyar nyelvi készségek területén is jobban teljesítenek, mint a magyar átlag. (http://www.oecd.org/edu/Untapped%20Skills.pdf) Természetesen ennek ellenére még igaz, hogy vannak, akik kiesnek az oktatási rendszerből, vagy kudarcosan élik meg az integrációs folyamatot, de hogy ez általánosságban jellemző lenne, az tényszerűen hamis állítás.

A rendet és a törvénytiszteletet meg lehet nevezni, mint Európa lényegét, de meglehetősen képmutató dolog úgy tenni, mintha a múlt nyári krízis kapcsán a menekültek lettek volna az egyetlenek, akik a törvényi kereteken kívül cselekedtek. Mit mondjunk akkor arról, amikor európai államok hatóságai Görögországtól Ausztriáig - köztük a magyar fegyveres testületek tagjai is, egyik határtól a másikig vitték ezeket a jog szerint illegálisan itt tartózkodó személyeket, majd a határon átadták a soron következő ország hatóságainak? Mit mondjunk a politikai vezetésről, amely így utasította a fegyveres szerveket? Mit mondjunk arról a félrenézésről, amikor Röszkénél a katonaság és rendőrség jelenléte mellett, a rendőri poszttól kb. 50 méterre, tömegesen folyt az érkezők embercsempészek általi felvétele és tovább-szállítása? Lehet - és jogosan lehet - azt mondani, hogy a tavaly nyári menekültkrízis nagyon súlyos próbája volt az európai értékek, intézmények és jog működésének, de hogy az exlex állapotok kapcsán csak a menekültekre mutogassunk, és kihagyjuk azt, hogy az EU zóna teljes végrehajtórendszere, köztük a politikai és hatósági alrendszerek ex-lex módon működtek, és jogon kívüli megoldásokat alkalmaztak tömeges mértékben, az egyszerűen a legelemibb tények figyelmen kívül hagyása.

Ha eltekintünk az elemzett írás azon hibáitól, melyek jól mutatják, hogy Maróth Miklós nem társadalomtudós, és a menekült kérdésben végképp tapasztalatlan – mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, akkor vizsgáljuk meg az interjút az orientalista oldaláról.

"Az iszlám két részre osztja a világot: a dár al-iszlámra és a dár al-harbra, tehát az iszlám világára és a háború világára. A muzulmán híveknek az életvitelszerű tartózkodást a dár al-harbban nem engedik meg, csak akkor, ha sajátos céljuk van ezzel, például tanulni akarnak. Mihelyst a célt elérték, azonnal haza kellene menniük az iszlám világába, ha nem, akkor kötelességük mindent megtenni azért, hogy a dár al-harbban is az iszlámot juttassák érvényre” - mondja Maróth. Neki, aki könyvet írt az iszlám politikaelméletről (Maróth Miklós, Iszlám és politika-elmélet, Akadémiai, Budapest, 2013), tudnia kellene, hogy az iszlámban nem csak ez a két kategória létezik, és hogy a dár al-harb jelen pillanatban is vita tárgya a jogtudósok között. A csak két kategória tényként kezelése valójában Samuel P. Huntington művében szerepel (Huntington, Samuel P., A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 2006, p. 33), és ezt sok más kutató is - hibásan - tényként kezeli, pedig kicsit később maga Huntington is kifejti, hogy a világ kulturális kettéosztása és a Kelet-fogalom mennyire tarthatatlan: „mi közös van a nem-nyugati országokban azon kívül, hogy nem nyugatiak?” (i.m. p. 34). Huntingtont orientalistaként idézni úgy, hogy az illető az arab tudása révén hozzáfér a közvetlen forrásokhoz: meglehetősen tudománytalan. Ugyanakkor Maróth a könyvében sem említi a világ politikai felosztását a dár al-harbra és a dár al-iszlámra, nem véli tudni, hogy a dár al-iszlám és dár al-iszlám dichotómia tulajdonképp Abú Hanifától, a hanafita jogi iskola alapítójától származik, és nem reflektál az Abú Hanífa által leírt kontextusra, mint ahogy arra sem, hogy a két említett fogalom mellett létezik a dár al-ahd (azok a területek, amelyek szövetségben vannak a dár al-iszlámmal), amit ugyan a sáfiita iskola tíz évben maximál, de más jogi iskolák nem alkalmaznak ilyen korlátokat (ld. Raqibuz Zaman, M., Islamic Perspectives on Territorial Boundariesand Autonomy, in: Islamic Political Ethics, Princeton University Press, ed. Hashmi, Sohail H., Princeton-Oxford, 2002, p. 95), vagy a dár ad-dawa, a meghívás háza. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem ismeri (vagy nem veszi tudomásul), hogy a modern iszlámjogban kidolgozásra került egy új tudományterület, a fiqh al-aqallijját (a kisebbségben élő muszlimok iszlámjoga), amelynek szellemi atyja Taha Jabir al-Alwani és Yusuf al-Qaradawi, amely újra bevezeti a dár ad-dawa kifejezését (Fakhr ad-Dín ar-Rázi (mh. 1210/606) idézi al-Qaffal as-Sásit (mh. 976/365), és a meghívás házát jelenti). Ugyanakkor több más jogtudós szerint, ha egy adott államban lehetséges a mecsetek építése, a szabad vallásgyakorlat, a ramadáni böjt, a jó megparancsolása és a rossz megtiltása, akkor azt az országot, még akkor is, ha szekuláris, nem lehet dár al-harbnak tekinteni (ld. Clinton, Bennett, Muslims and Modernity, Continuum, London-New York, 2005. p. 179.). Ugyanakkor a kérdésben nincs egyetértés a jogtudósok között, ezért néhány jogtudós véleményét tényként, és az egész iszlámra vonatkoztatva kezelni szintén tudománytalan.

Nem mellesleg az iszlám előtti és az iszlám korai időszakában is ismert volt egy hasonló fogalom: dár asz-szalám (a béke háza). De ez nem azonos azzal a fogalompárral, amiről Abú Hanífa beszél. Ez eredetileg nem vallásjogi tétel, hanem egy, az iszlám társadalom önképét meghatározó világszemlélet volt. A háború és béke nem felszólítás, hanem megállapítás jellegű volt. Magyarul ahova az iszlám eljutott, ott béke volt, ahol pedig nem, ott folyamatos háború. Ez a világszemlélet az Arab-félsziget korabeli viszonyai között, illetve a bizánci-szasszanida "permanens világháború" kontextusában volt értelmezhető.

Maróth, ha finoman is, de egyenlőségjelet tesz a muszlimság és a terrorcselekmények közé (felfedezik magukban a muszlimot, mecsetekben tüzelik őket, ez a londoni eseményekhez vezet). Ugyanakkor egyenlőségjelet tesz a kebabosok és a bevándorlók közé is, mintha nem lennének Európában és az ún. nyugati világban „külföldi hátterű” orvosok, kutatók, tanárok, elnökök, polgármesterek, tévébemondók, feminista aktivisták, mérnökök, rendőrök vagy bármilyen más foglalkozásúak. Maróth egy olyan bevándorló társaságot vizionál, amely a nem-európai iskolarendszer hiányosságai miatt csak a kebab pultig viszi; majd a következő generáció, akit az európai iskolarendszer képez ki, kibukik a társadalomból és lumpenné válik: akár van sapkája, akár nincs, akár a nem-európai, akár az európai iskolarendszer miatt, de így is, úgy is kirekesztetté válik.

„Európában a terrorcselekmények a fegyveres konfliktusok felé tolják az eseményeket. Azt nagyon nehéz most megjósolni, hogy aztán a mérsékelt muzulmán elemeknek, akik léteznek, de nem hallatják a hangjukat, és a keresztényeknek sikerül-e meggátolniuk, hogy az iszlám világán belüli hangos kisebbség belesodorja-e a világot egy fegyveres konfliktusba vagy bármilyen erőszakos cselekménybe.” A „mérsékelt muzulmán elemek” más vallási felekezetekkel és az iszlámban járatos szakemberekkel karöltve éppen azt a feladatot látják el, amit Maróth Miklósnak kellene orientalistaként: a többségi társadalom félelmeit oszlatják el a tényleges tudásátadással, illetve az érkező muszlimokat készítik fel az adott országban való békés együttélésre.

Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató – Káldos János, szociológus – Kármán Marianna, afrikanista, iszlámkutató

(http://magyaridok.hu/belfold/lehetetlen-muszlimok-integralasa-396238/)

GYORSHÍR: A nyugat-londoni Hounslow mecset és iszlám központ melegkonyhát és ételbankot nyitott a környékbeli hajléktalanok és rászorulók megsegítésére. A minden hónap első péntekjén és szombatján 18:00- 20:00 óráig tartó melegétel-osztásra vallástól és hovatartozástól függetlenül mindenkit szeretettel várnak, mert ahogy Shafiq Rehman, a központ titkára nyilatkozta, "az adakozás a hitünk egyik igen fontos eleme; a másod- és harmadgenerációs brit muszlimok pedig egyre aktívabban vesznek részt az önkéntes segítőmunkákban." A mecset vezetősége egyben arra kéri a helyi muszlim közösség tagjait, hogy a központban működő ételbank számára tartós élelmiszert adományozzanak, amit a kerületben élő rászorulók kapnak meg- ugyancsak vallástól függetlenül.

Forrás: http://www.getwestlondon.co.uk/news/west-london-news/hounslow-mosque-opens-soup-kitchen-10909847/