APROPÓ - Sammun-Nisszím és Nowrúz, az egyiptomi és iráni tavaszünnep

A korai iszlám kalifátus már korán, a 7. századi hódítások idején több nagy múltra visszatekintő birodalmat elfoglalt, ilyenek voltak Egyiptom és Perzsia. Bár mindkét ország többsége viszonylag hamar felvette az új vallást (Egyiptom - rövid hetes síita intermezzo után - a szunnita, Perzsia pedig tizenkettes síita változatát), a több ezer éves múlt otthagyta lenyomatát társadalmaikon a modern időkben is.

A tavasz beköszöntével mindkét országban érdekes hagyománynak lehetünk tanúi, amik bizonyos elemei a mi Húsvétunkat idézik. Egyiptomban ezt „Tavaszünnepnek” (arabul Sammun-Nisszím), Iránban pedig Nowrúznak nevezik; ez utóbbira szokás még a „perzsa újévet” is használni, de a Nowrúzt nemcsak Irán, hanem pár vele szomszédos ország is tartja.

A két ünnep nemcsak egybeesik, de nagyon hasonlít is egymásra.

A Sammun-Nisszím arabul „a tavaszi szél illatát” jelenti, ahol a „samm” szó jelentése illat, de valószínű, hogy a szó az óegyiptomi Samo nevű tavaszi évszakból ered, mivel a tavasz érkezését már a fáraók idejében megünnepelték. Ez a szokás ezekből az időkből maradt meg a mai egyiptomi társadalomban, s ma is népszerű ünnep az országban.

„A tavaszi ünnepség egybeesett a napéjegyenlőséggel, a régiek pedig úgy képzelték, hogy az a nap volt a teremtés kezdete. A Sammun-Nisszím pontos dátuma nem volt meghatározva, hanem minden évben az előző este hirdették ki a (Gizai) Nagy Piramis lábainál. Samo ünnepe, ami annyit tesz, mint 'az élet megújulása', később - már megváltozott formában - 'sammként' átment a kopt időkbe, és a nisszimet [azaz szellőt] adták a szó jelentéséhez. A régi Egyiptomban Samo ünnepét először i. e. 2700-ban ünnepelték, a Harmadik Dinasztia alatt.”
(Dr. Mohamed Ibrahim Bakr, az Egyiptomi Régiségfelügyelet volt vezetője)

Már Plutarkhosz említi, hogy ezen a napon Egyiptomban a nép sós halat, fejessalátát és hagymát fogyasztott – ez a szokás ma is megvan: reggel az asszonyok általában felvágnak egy hagymát és megszagolják, ezzel indul a nap. A hagymának az egyiptomi népi kultúrában is fontos szerepe van, úgy tartják, elűzi a rossz szellemeket. Használatára tudunk más példákat is az ókori Egyiptomból, ahol sokszor a múmiák szemére tették vagy a sírkamrák külső falára függesztették fel.

Egy népszerű legenda úgy tartja, hogy az egyik fáraó egyetlen gyermeke nagyon beteg lett egyszer, és az orvosok sehogy sem tudtak rájönni, mi a baja. Ez idő alatt a nép, hogy együttérzését kifejezze, nem tartott semmiféle ünnepet. A fáraó összehívta a főpapokat, akik megvizsgálták a fiút, és arra jutottak, hogy a baját gonosz szellemek okozzák. Az egyik pap megparancsolta, hogy egy friss tavaszi újhagymát tegyenek a beteg feje alá, egy másikat pedig kettévágva az orrára, hogy belélegezze a szagát. A feljegyzések szerint a beteg ezután hamarosan meggyógyult. Ennek örömére számos ünnepséget rendeztek. Az ünnepségsorozat éppen egybeesett a tavasz kezdetével. Az emberek mogyoróhagymákat akasztottak házaik ajtaja fölé, és ide vezethető vissza, hogy a hagyma ma is Sammun-Nisszím egyik fontos eleme.

Ezen a napon az emberek igyekeznek kimenni a városból a természetbe, esetleg tavak mellé. A víznek olyan szempontból is jelentős szerepe van az ünnep szempontjából, hogy a másik ajánlott étel ezen a napon a halnak egy bizonyos fajtája, a fiszíkh, ami azonban rosszul elkészítve ételmérgezést is okozhat, ráadásul többször botrány volt abból is, hogy a boltban már romlottan árulták az ünnepekre. Így ma már sokan inkább tonhalat használnak a Sammun-Nisszímkor – úgy tűnik, az ünnep régi, de a szokások mindig formálódnak.

A fejessaláta a megújulást és a reményt van hivatva szimbolizálni.

További érdekesség, hogy mindkét ünnepen, a Sammun-Nisszímon és Nowrúz idején is szokás a tojásfestés, amit már reggel elkezdenek és főleg a gyerekeknek nagy vidámság.

A Nourúz, azaz a perzsa újév, akárcsak a Samm en-Naszím, nem iszlám ünnep, amit azonban mégis számos muszlim ünnepel: megtartják a kazahok, azeriek, a tadzsikok és sok kurd és afgán is, és épp olyan nevezetesség a naptárban, mint Egyiptomban a Sammun-Nisszím. Ez is a tavaszi napéjegyenlőség idejére esik, s az iszlám megjelenése előtt a zoroasztriánus Perzsia egyik fontos vallási ünnepe volt – a muszlimok számára ma már szekuláris fesztivál, aminek nincs köze az iszlámhoz.

A tojásfestés itt is nagy jelentőséggel bír, Iránban hatalmas, embernagyságú tojásformákat is kiállítanak újabban, amiket különböző művészi rajzokkal, festményekkel díszítenek, majd a legjobbakat díjazzák.

Az ünnepi tál neve fársziul (perzsául) ’szofre-e-haft szín’, vagyis „a hét fogás asztala”: mindegyik fogás hagyományosan a perzsa abc ’sz’ betűjével kezdődik: ilyen például a ’szamanu’ nevű puding, a ’szír’, ami a fokhagyma, ’szerke’, ami az ecet, stb. A tálra az ételen kívül pénzdarabokat is elhelyeznek, ami a következő év gazdagságát jelképezi. Néha egy kicsi akváriumban aranyhalat is hoznak, ami az életet szimbolizálja. További kellékek a rózsavíz és a tükör, aminek mindkét oldalára boldogságot és belső világosságot jelentő gyertyákat helyeznek. Az asztalon ilyenkor fehér terítő van, mert a fehér a tisztaság színe.

Az asztalra sokan odateszik a 10. századi iráni nemzeti költőnek, Firdauszínak az eposzát, a Királyok könyvét (fársziul Sáhnámét) is. Észrevehetjük, hogy míg a Sammun-Nisszím Egyiptomban inkább egy kellemes nap, aminek a gyökereivel nem sokat törődnek, az irániak számára ez a nemzeti identitás egyik kifejezése is, mivel a Sáhnáme a dicső perzsa múltat és a nép nagy királyainak történetét beszéli el, amit Irán ma is nagy becsben tart.

Az újév 13. napja az ún. szizadh-bedar, amit az emberek - mint Egyiptomban, szívesen töltenek a szabadban, az országban oly népszerű piknikkel. A tizenhármas szám ebben a kultúrában is baljós előjellel bír, és úgy gondolják, kikerülik a szerencsétlenségeket, ha aznap inkább nem maradnak otthon. A népi hiedelem úgy tartja, ha a lányok ilyenkor egy szalagot kötöznek egy faág köré, hamar férjhez mennek.

Az újév előtt közvetlenül, de a nowrúzi szertartások részeként tartják számon a Csehár Sanbe-szúrit, vagyis a tűzugrást. A szertartásnak megvan a maga mondókája is:

Add vissza gyönyörű vörös színedet
Vidd el beteges sápadtságom!

A szöveg nem szorul bővebb magyarázatra: az illető egészséget és életerőt (vörös szín) kíván magának az újévben.

A hagyomány szerint a Nowrúz tizenötezer éves tradícióval rendelkezik (ez a hivatalos verzió szerint háromezer év), és - a zoroasztriánus narratíva szerint - Dzsamséd perzsa király nevéhez kötődik, aki megvédte az embereket egy örökké tartó, jéghideg téltől. Széleskörű népszerűsége ma is megmutatja, meddig terjedt az egykor hatalmas Perzsa Birodalom befolyása az iszlám előtti időkben.

Ma mindkét térségben az ünnep a tavasz köszöntéséről és a jó hangulatról szól. Ahol volt is vallási jelentősége (mint Iránban), ezt az iszlám érkezésével teljesen elveszette, viszont jól rávilágít arra, hogy a múlt nyomai gyakran ott rejtőznek a felszín alatt.

Szekér Gitta, orientalista