ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - Beduin törzsek a Perzsa-öbölben
A beduinok az Arab-félsziget őslakosai, akiknek említésével mindig szembetalálkozunk, ha a térség történelmét, kultúráját, politikai életét tanulmányozzuk. Kis túlzással hozzátehetjük, hogy a legfontosabb szerepük a Perzsa-öbölben van, de legalábbis a beduin kultúra az Öböl országaira nyomta rá a bélyegét leginkább, ahol az uralkodócsaládok is ismert törzsekből kerülnek ki (pl. Bahrein, Szaúd-Arábia és Kuvait dinasztiái ugyanabból). Ha valaki jobban meg akarja érteni ezeknek az államoknak a társadalmi viszonyait, két dologgal kell tisztában lennie: az iszlám alapjaival és a beduin hagyományokon nyugvó „törzsiséggel”, arabul 'aszabijjával (fordítható még csoportszolidaritásnak is). A cikk az utóbbival foglalkozik. (Egyébként maguk a muszlimok is gyakran hajlamosak e kettőt keverni, Nyugaton pedig még inkább jellemző, hogy egyes beduin szokásokat, a (többnyire káros) régi hagyományokat az iszlámnak tulajdonítsák.)
Napjainkban az arab társadalmak egyfajta „rebeduinizációjának” lehetünk tanúi: ez megmutatkozik az urbánus gyökerekkel rendelkező szunnita lakosságnak (hadarík) a régi beduin életmódot utánzó szokásaiban és a beduin származású emberek olykor giccsbe hajló nosztalgiájában egy részben utólag felépített múlt után. Ebből a szempontból a modern, többnyire igen gazdag Öböl-államok polgárai éppúgy viszonyulnak ehhez az ominózus múlthoz, ahogy az egyszeri nyugati turista: sivatag, egyszerűség, tiszta szív, legelésző birkák, nemes erkölcsök. Sokszor az állami propaganda is rájátszik erre az idealizált képre, mivel az uralkodóházak ma is a beduinokban látják fő szövetségeseiket, így a beduin történelmi narratíva minden államban elsőbbséget élvez. Ezzel párhuzamosan a nem-beduin származásukra ugyancsak büszke, szunnita hadarík és a többnyire perzsa eredetű síita lakosok (akik szintén a hadarík közé számítanak) „a múlt átírásával” vádolnak a városrendezőktől kezdve a történelemkönyvek írójáig mindenkit, akik igyekeznek az új középületeket és a régi történeteket „beduinosítani”. Divat például a beduin hímzésminta, lakberendezési stílus, kiejtés (ahogy egyébként az Öböl arab síitái gyakran sznobizmusból igyekeznek perzsa vagy iraki akcentussal beszélni), és reneszánszát éli a beduin költészeti stílus, az ún. nabatí, ami állami támogatást is élvez, mint a térség „hivatalos költészeti formája”.
Al-Qassemi cikke a beduin csoportszolidaritásnak az Öböl-államok politikai életére gyakorolt hatásával foglalkozik, amit szellemesen „családi ügynek” hív. Kiemeli az ‘Anazí törzset, mint az Arab-félsziget egyik legnépesebb törzsét, amelynek egyébként számos klánja van Jordániától egészen Szaúd-Arábia déli részéig. Közbevetésként jegyezném meg, hogy bár a három említett Öböl-menti dinasztia is innen származik (az asz-Szaúdok, a bahreini al-Khalífák és a kuvaiti asz-Szabáhok), ne gondoljuk, hogy minden ‘Anazí luxusban él: a több ezer ‘Anazí között akad külvárosi boltos és jólmenő üzletember is, akikben csak az a közös, hogy ugyanazzal a névvel büszkélkedhetnek – ahogy büszkélkednek is! Vegyük ezt komolyan: a származás fontos, s hiába külvárosi boltos vagy autómosó egy ‘Anazí (vagy éppenséggel bármely más nagy törzs tagja), a hajdani ősök révén némileg egyenrangúnak tekinti magát a legnagyobb sejkkel is, de legalábbis mindenképpen előbbrevalónak egy-egy gazdag ismerősénél, aki azonban kevésbé híres törzsből származik – ez az ún. „sivatagi demokrácia” egyik aspektusa, amit persze nem szabad kevernünk a nyugati értelemben vett demokráciával.
Al-Qassemi több, napjainkban történt esetre kitér, ahol a törzsi büszkeség például a médiával került konfliktusba, mint például a Findzsán ad-damm nevű sorozatnál, amely két beduin törzs 19. századi konfliktusát mutatta be – a szaúdi tulajdonban lévő MBC tévécsatorna a felháborodás hatására levette a sorozatot a műsoráról.
Ennél komolyabb visszhangja volt egy, a Tamími törzs régi hősét bemutató sorozatnak, amit egy katari sejk finanszírozott, akinek ugyanaz a neve, mint a sorozat hősének: a katari al-Thaní uralkodócsalád ugyanis a Tamími törzsből származik. Erről a törzsről jelen esetben két dolgot érdemes megemlíteni: számos tagja él Szaúd-Arábiában és hivatalosan nem rendelkezik „zaímmal”, azaz vezetővel. Márpedig amelyik uralkodó megszerzi egy adott zaím hűségesküjét, az mondhatni egy komplett törzsre tett szert – érthető a diplomáciai vihar, amit a sorozat kiváltott Szaúd-Arábia és Katar között.
A csoportszolidaritás megkerülhetetlen a térségben: a törzs tagjai lojálisak egymáshoz és a szövetségesek, ellenfelek számon vannak tartva. Régi szövetségre jó példa a 2011-es bahreini lázongás (amit a helyi, síita többségű lakosok egyébként „intifádának” neveztek el), amikor Szaúd-Arábia katonai segítséget küldött Bahreinnek az ellenzék leverésére – már említettük, hogy mindkét dinasztia az Anazí törzs tagja. A vér kötelez, és ha az egyik klán nem siet a másik segítségére, elveszti a presztízsét; kérdés, fenntartható-e ez a hagyomány akkor is, ha a beduin törzsek kikerülve a sivatagból a nagypolitikában próbálják ezt az ősi törvényt érvényre juttatni.
A helyzet az Emirátusokban a legérdekesebb, mivel ez az ország eleve hét külön emírségből jött létre, a jó viszony fenntartásának egyik kulcsa pedig az egymás közti házasodás: mindenki mindenkinek a rokona. Ez egyébként is gyakori jelenség az alapvetően endogám beduin közösségekben, ahol az első feleség általában a férfi unokahúga. Az Emirátusokban Sardzsa' és Rász al-Khajma emírségek uralkodócsaládjai elsőfokú unokatestvérek, Abu Dhabié és Dubaié pedig mindketten a Banú Jász törzsből származnak. (Ugyancsak gyakori a beduinok között az államközi szinteken is „hasznos” ún. zavádzs tabádulí, azaz „csereházasság”, amikor a férj hozzáadja a húgát a feleség fivéréhez. Ezzel a módszerrel egyrészt megint „családon belül” intézik el a nászt, másrészt viszont fontos következményekkel járt mindkét klánra nézve: „Vigyázz nőrokonomra és akkor én is vigyázok a tiedre!”- tartja a mondás.)
Tu felix Arabia, nube!
„A beduin csoportszolidaritás az Emirátusokban jól megmutatkozott a legutóbbi parlamenti választások alkalmával [2011. - Sz.G.]: annyira a családi kapcsolatokról szólt, hogy nem volt ritka az olyan szavazó sem, amelyik azzal büszkélkedett, hogy csak családtagra hajlandó szavazni, senki másra” - említi a cikkben Al-Qassemi.
A fentiekből egyértelműen kiderülnek a prioritások. De nemcsak a klánhoz lehet valaki lojális. Khawla al-Atíqi, kuvaiti nőjogi harcos, egyben önmagát "iszlamistaként" meghatározó politikus a gordiuszi csomót úgy próbálta átvágni, hogy a kuvaiti választások során azt tanácsolta nőtársainak, négy szavazatukból egyet nőre adjanak: "Adjunk egyet egy rokonnak, egyet egy barátnak, egyet egy pártnak vagy törzsnek, egyet pedig egy nőnek."
Ez a csoportszolidaritás megint szembeállítja a „városi”, törzsi gyökerekkel nem rendelkező állampolgárokat a származásukra büszke beduinokkal (és esetleg a későbbiekben, hacsak a radikális iszlamisták meg nem akadályozzák, egy hadarí síita-szunnita szövetséget is létrehozhat). Az utóbbiak gyakran az egyébként erősödő iszlamista mozgalmakban látják a kiutat, bár ez újabb veszélyforrás lehet az államokra, amelyek – főként Szaúd-Arábia – igyekeznek olykor erővel is fenntartani az egyensúlyt a beduin hagyományok és az iszlám puritán irányzata között, hol az egyiknek, hol a másiknak engedve.
Az iszlamistáknak kapóra jön, hogy már a Korán és a hadíszok is több helyen ostorozzák a beduinok csoportszolidaritását a pogányság maradékának nevezve azt:
„Ami ezeknek az embereknek fontos, az a törzsük” – nyilatkozta a kuvaiti parlament egy iszlamista tagja. „Az iszlám számukra csak egy kicsiny szelete a társadalmuknak, s nem akarnak egy igazi iszlám rendszert, ahol nincsenek törzsek vagy éppen nemzetek, csak az iszlám közösség, az umma."
A beduin társadalomban minden a nyilvánosság előtt zajlik: a tárgyalt cikk egy hűségesküt említ, ahol beduinok százai vonultak ki 2011-ben az Emirátusokban, hogy hűségesküt tegyenek az ország vezetőjének, miután azt reformisták kritizálták: a sátrak, amiket felállítottak, eredetileg esküvői ünnepségekre voltak tervezve, de most politikai felhangot kaptak. „Mi így mutatjuk ki a támogatást a kormány és a sejkek felé, akik évtizedek óta törődnek velünk és törődni is fognak” - idézi a cikk Sza'íd asz-Szaid al-Maharámit, a Maharám törzs egyik öregjét.
Érdemes még idézni egy, a cikkben nyilatkozó beduin asszony szavait: „Törzsekként élünk itt, az Emirátusokban és a vezetőnk a sejk. A szabad választások és a még több megválasztott emirátusbeli nem változtat semmit a mindennapi életünkön.”
Bassam Tibi, az Európában élő politikatudós ezt nevezi találóan „neo-'aszabíjjának nemzetállami köntösben”.
Tény, hogy a beduinok lojalitása – ahogy látjuk, sokszor nem is a relatíve fiatal államokhoz, hanem a törzsi vezetőkhöz – sokszor valóban hasznosnak bizonyul az állam számára: a cikkben idézett vélemény tapasztalatom szerint elég elterjedt a beduinok között, akik gyakran kérkednek azzal, hogy megvan a maguk „sivatagi demokráciája”, és nem kérnek a – többek közt kritikai szabadságot is biztosító – nyugati demokráciákból.
Al-Qassemi cikkének a konklúziója, hogy – bár a nyugati értelemben vett demokrácia kerékkötője – éppen ez a beduin csoportszolidaritás óvhatta meg az Öböl-államokat a térségen végigsöprő forradalmi viharoktól, amit a sajtó „arab tavasznak” nevezett el. Viszont a kérdés továbbra is Damoklész kardjaként lebeg a Perzsa-öböl felett: vajon mennyire törékeny az iszlamisták és a beduinok közt fenntartott egyensúly? Mennyiben befolyásolja – ha befolyásolja egyáltalán – a térségbe lassan, de azért mégiscsak begyűrűző modernitás (nők jogai, viszonylagos szólásszabadság, stb.) a tradicionális társadalmakat? Illetve ha valamelyik áramlat kikezdi ezt a lojalitást, vajon a jelenlegi, viszonylag stabil államok nem nézhetnek-e szembe egy sokkal keményebb viharral, mint ami az arab tavasz volt?
Szekér Gitta, orientalista
