VÉLEMÉNY - A hidzsáb, mint identitáskérdés
Ha nincs robbantásos merénylet, és a migránsok sem csináltak épp semmit, akkor a világ iszlámmal kapcsolatos hírei között igen nagy arányban képviseltetik magukat a hidzsábbal kapcsolatos hírek. Kötelező hordani, nem kötelező; az állam kényszerít, sőt ellenkezőleg, kényszerít levenni; az elnyomás jelképe, de nem is, az önrendelkezésé; senki nem kényszeríti a nőket arra, hogy hordják, de, van társadalmi-közösségi-állam
Az tény, hogy a hidzsáb, azaz a teljes testet elfedő vallásos öltözet a muszlim nők vallási hovatartozásának az egyetlen látható jelképe, amely lehet az identitás vállalásának és a vallási-kulturális meghatározottságnak is az eszköze, amit a tulajdonosa büszkén vállal, még akkor is, ha ezért esetenként diszkrimináció éri Európában. Megkülönböztető jelet hordani azt is jelenti, hogy az ember kiteszi magát azok megjegyzéseinek, akik az adott népcsoportot éppen valamiért gyűlölik - gondoljunk csak a sárga csillagra. Európában, ahol a szekuláris öltözet a norma, és a vallásos öltözet az eltérés a normától, mindenképp szükség van egy nagy adag bátorságra is, hogy valaki így vállalja fel az identitását.
Egy olyan „szekuláris” környezetben, ahol az állam veszi magának a bátorságot, hogy megmondja bizonyos állampolgárainak, hogy mit ne hordjanak, ugyanakkor maga a tiltás szelektív és álságos, mert a látható vallási jelképeket tiltja, és a hidzsábnak pont a láthatóság a lényege, a jelkép akár az ellenállás, az ellenkultúra, a kulturális lázadás szimbólumává is válhat: a tiltás így semmiképp nem éri el vélelmezett célját, azaz azt, hogy „felszabadítsa” az „elnyomott” nőket a „családi” férfiuralom alól azért, hogy egy másik, állami férfiuralom alá helyezze őket (úgy tűnik, az, hogy a nők mit akarnak, senkit nem érdekel). A felek ebben a diskurzusban, az orientalizmustól olyannyira megszokott módszerként tárgyiasítják az alanyukat, sajnálnivaló, elnyomott, felszabadításra váró, megnevelni való, nem önálló döntési helyzetben levő tárgyként kezelik a muszlim nőket. Az ilyen diskurzus ellen teljesen jogosan lázadnak azok a nők, akik a hidzsábot önként, vallási előírásként hordják.
Arról nem is beszélve, hogy a kriptofeminista álláspont szerint az öltözetnek csak és kizárólag egy olvasata lehet, mégpedig az, hogy egy elnyomó patriarchális rendszer kényszeríti a nőket arra, hogy ilyen öltözetet hordjanak, és ha valóban szabadok volnának, nem tennék, de ezzel szemben annyira el annak nyomva szegények, hogy még azt sem tudják, hogy el vannak nyomva, és azt hiszik, hogy önként teszik. Az európai diskurzusnak a saját felsőbbrendűségébe vetett tudata, az, hogy majd mi megmondjuk a Keletnek, hogyan legyenek szabadok, és hogyan legyenek nyugatiak, ebben is érvényesül. A World Hijab Day, amit ez az oldal is támogatott, az erre adott egyfajta válasz.
A másik, hasonlóan fontos része a diskurzusnak Keleten zajlik, ahol szintén néhány politikai rendszer akarja megmondani a nőknek, hogy mit viseljenek, és mi legyen a szemérmességük mértéke; a nők ott is saját kezükbe akarják venni a sorsukat, és önként dönteni erről, azért sok olyan nő, aki ilyen rendszerből származik, az elnyomás jelképeként tekint a hidzsábra, nem pedig a vallásosság mértékeként. Ezekben a rendszerekben, ahol börtönbe zárhatnak terrorizmus vádjával és eséllyel halálbüntetésre ítélhetnek, ha nőként autót vezettél, valódi bátorságra vall levenni a hidzsábot.
A harmadik olvasat magukban a muszlim közösségekben jelentkezik: a muszlimok közül sokan tekintenek úgy a hidzsábra, mint a női vallásosság egyetlen mértékére, mint egy hatodik pillérre: aki hordja, azzal minden rendben van vallásilag, aki meg nem, azzal valami nagy gond van. Ha valóban igaz az, hogy egyedül csak a nőnek joga eldönteni, hogy hordja-e vagy sem a vallási öltözetet, akkor viszont nem helyezhető közösségi nyomás alá, hogy egy ruhadarabon múljék a kegyessége és közösségben elfoglalt helye. A Korán elismeri a nőket független, önálló jogi és vallási entitásokként, akik két speciális esetet kivéve, egyenlőek a férfiakkal; ugyanakkor sokszor úgy tűnik, hogy bár elméletben létezik ez a jog, a közösségi nyomás a muszlim nőkön annyira erős, hogy sokszor inkább hordják a kendőt, minthogy vitába bocsátkozzanak.
A negyedik olvasat pedig maga a hit és a kegyesség mértéke. Megmérhető-e egy másik ember Istenhez-tartozása egy ruhadarabbal? Ki az, akinek jogában áll eldönteni, hogy egy nő mennyire vallásos? Az iszlámban elvileg szigorúan tilos a másik ember iszlámját, Istennek való alávetettségét megkérdőjelezni, akkor azonban, amikor a kendő válik a kegyesség egyetlen fokmérőjévé, gyakorlatilag ez történik. Ha tényleg felnőttnek, jogilag önállónak és önálló vallási entitásnak tekintjük a muszlim nőket, akiknek megfelelő tudása van az iszlámmal kapcsolatban, akkor valóban hagyni kell őket önállóan dönteni, és utólag nem megkérdőjelezni semelyik oldalról a döntésüket, amelyért egyedül ők felelősek.
Az ötödik olvasat az egész muszlim világban erősen érződő arabizálódás és identitáskeresés. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogy betérnek az iszlámba, egyúttal el is arabizálódnak, noha az iszlám világ kisebbik része arab, és annak még kisebb része az Öböl-menti monarchiákban érződő abajás-nikábos női identitás; sokkal többen vannak olyan muszlimok, akik nem ezt a vonalat képviselik. Ugyanakkor az iszlám jelenkori legnagyobb problémája, az uniformizálás és az egyféle olvasatra törekvés ide is beszivárog: csak az a jó muszlim nő, függetlenül attól, hogy Marokkóban, Amerikában vagy Indonéziában él, aki a monarchiákra jellemző módon követi az iszlámot (és nem a helyi közösség vagy a saját hite szerint), miközben az iszlámnak kezdetektől fogva az jelentette a siker egyik kulcsát, hogy könnyedén alkalmazkodott sokféle társadalomhoz és társadalmi igényhez, és támogatta a plurális olvasatokat. Az öbölmentiesedés és az uniformizálódás sok esetben abba az irányba hat, hogy eltüntesse az iszlám helyi változatait.
Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató
