Történet a másik nézőpontból

2016. július 29. - Napi Iszlám

Recenzió Bernard Chambaz: “Nem én vagyok Bin Laden!” c. könyvéről
A cikk eredetileg a prae.hu művészeti portálon lett publikálva. Bár a könyv 2013-ban lett kiadva magyar nyelven, a jelen történések fényében még mindig aktuális olvasmány.
Szeptember 11. tragédiájával kapcsolatban már eddig is számos könyv és film látott napvilágot, többnyire a felnőtt közönséget célozva meg. De milyen tanulsággal szolgál az eset a következő generáció számára, és hogyan lehet mindazt átadni az ő nyelvükön? Egyáltalán mennyiben érint egy európai kisiskolást egy Amerikában történt esemény? Bernard Chambaz Nem én vagyok bin Laden! című mesekönyvével kísérletet tesz ezen tanulságok levonására egy, az általánostól eltérő nézőpontból közelítve meg a történteket, ám a megválaszolatlanul maradt kérdésekkel a szülőknek is hagy bőven házi feladatot.
"A könyv toleranciára, békés együttélésre, egymás kultúrájának megismerésére tanít, és szót emel a szélsőséges nézetek ellen." A borító szövege alapján amolyan hiánypótló mesekönyvnek ígérkezik a francia író-történész vékony kis története, hiszen még a könyvesboltok felnőtt részlegén sem igen találkozunk egymás megismerésére és elfogadására ösztönző, vagy akár az iszlámot és követőit sztereotípiáktól mentesen bemutató könyvekkel, hát még az általános iskolásoknak szánt kötetek között. (Bár az egymás megismerésével és elfogadásával kapcsolatban rögtön eszembe jutott Mira Lobe: A kicsi én én vagyok című, óvodásoknak szánt könyve, ami valamilyen szinten érinti a témát.)
A történet John, egy amerikai baptista fiú és Nasszír, egy egyiptomi muszlim fiú barátságáról szól, amely szeptember 11. után hirtelen megszakad. A fiúk éppen osztálykiránduláson vannak az állatkertben, mikor becsapódik a két repülőgép a World Trade Center ikertornyaiba. Látják a gomolygó füstöt, hallják a pokoli zajt, az utcákon eluralkodó káosz részeseivé válnak. A mesét a kis Nasszír narrációjában követjük végig, betekintést nyerve ezzel a terrortámadás utáni iszlámellenes amerikai közhangulatba, illetve hogy hogyan élte meg azt egy muszlim kisfiú és családja. Megtudjuk, hogy legjobb barátja a szülei utasítására már többé nem beszél vele, hogy édesapja nem mer lemenni a maratonra szurkolni a résztvevőknek, nehogy arab származása miatt terroristának nézzék. Nasszír elmeséli, hogy már nem veheti fel kedvenc zöld pólóját, mert az valamilyen szinten vallásához, az iszlámhoz kötődik, és hogy nem tud szabadulni a tévében látott horrorisztikus jelenettől, ahogy emberi testek zuhannak ki a torony ablakaiból. Részesei leszünk egy átlagos, ám iszlám vallású amerikai család félelemmel teli napjainak, akiket éppúgy lesújtottak a történtek, akik ugyanúgy családtagjaikat, barátaikat vagy ismerőseiket veszíthették el a tragédiában, akik elítélik az erőszakot és a terrorizmust - éppúgy, mint más amerikaiak. "De nem én vagyok bin Laden! Én Nasszír vagyok!" Az amerikai muszlimok a történtekkel utcai verbális inzultusok áldozatává válnak, "Neked semmi keresnivalód itt! Te arab vagy!", és a paranoia eluralkodik az embereken, "Egy héttel később az 587-es járat leszállás közben a Queens negyed fölött lezuhan. (...) Még a tévé is megerősíti, hogy baleset történt, és nem a muzulmánok tehetnek róla."
De hogyan jönnek a történethez a halloweeni mérgezett cukorkák? Ki is pontosan a mindenki által emlegetett láthatatlan ellenség, aki körülöttünk ólálkodik, és amiért hazafinak kell lenni? Egyáltalán hogyan kell hazafinak lenni? És hogy van az, hogy egy muszlim család a hálaadást ünnepli, de a ramadánt nem? Számtalan kérdés merül fel, amit talán csak "körítésnek" szánt az író, de azzal, hogy nem ad egyértelmű választ, elég kellemetlen helyzetbe hozhatja a kedves szülőt. Arról nem is beszélve, hogy ha a kielégítő válasz elmarad, a gyerek szemében a mese máris csak fele olyan érdekes.

 

Nasszír történetének ötletes, egész oldalas montázs jellegű rajzai mellett a szülők folyamatos, néhány soros útmutatót kapnak sajtóból vett illusztráció kíséretében a szeptember 11-ét kiváltó okokról, és az azt követő fejleményekről, amivel a könyv a felnőttek számára is érdekes olvasmánnyá válhat. (Sőt, sokszor az az érzésem támadt, hogy inkább felnőtteknek, mint gyerekeknek szól a mesekönyv.) Annál is inkább, mivel Chambaz olyan részleteket említ a történtekkel kapcsolatban, amelyek nem feltétlen jutnak az eszünkbe, ha szeptember 11-re gondolunk, és amik egyben afféle kritikaként is értelmezhetőek arról, hogy mit gondol Európa – vagy legalábbis a francia író – a történtekről, illetve az Egyesült Államokról, mint szuperhatalomról. Chambaz a terrortámadást afféle drasztikus válasznak tekinti az elrendezetlenül maradt palesztin helyzet és Bush Öböl-háborúja miatt, amelyben "a súlyos anyagi és emberi veszteségek azonban nagyon megviselték az iraki népet." Említi az amerikai célpontokat ért szélsőséges muszlim szervezetek merényleteit, magát szeptember 11-ét és annak következményeit: a terrorizmusellenes törvény elfogadását és az FBI megfigyeltetéseit, az afganisztáni megtorlást, az iraki háborút, amivel "Bush valójában főleg az olajcégeknek és a háborúban érdekelt nagyvállalatoknak akart kedvezni", és a számos országban zajló háborúellenes tüntetéseket "az iszlám nem ellenség, a háború nem válasz" feliratú transzparensek illusztrációjával.
Bár a történet happy enddel zárul, hiszen 2011-ben megölik bin Ladent, amivel a már húszéves Nasszír visszanyeri reményét, hogy gyerekkori barátja végre újból szóba áll majd vele, Chambaz nyitva hagyja az ajtót: vajon bin Laden halálával valóban lekerült az a bizonyos bélyeg az iszlám vallású emberekről? Valóban ő lenne a terrorizmus nagy alakja, akinek halála garancia lenne arra, hogy nem ismétlődik meg egy szeptember 11-éhez hasonló merénylet? Kárpótolja-e halála bármilyen szinten is az elvesztett családtagok hiányának fájdalmát, és egyáltalán, milyen kritériák alapján nevezünk valakit vagy valakiket terroristának? A válaszokon meg majd filozofáljon a szülő.
Hogy esti mese nem lesz a "Nem én vagyok bin Laden!"-ből, az szinte biztos, de egyszer-egyszer érdemes azért kézbe venni és beszélni róla, levonva belőle a tanulságokat és saját életünkre vetíteni azt. Mint például, hogy erőszakra az erőszak sosem megoldás, mert még több agressziót szül. Habár a sztereotípiák hálói körülvesznek minket hála ezért részben a minket olyan elfogulatlanul informáló médiának) vigyázzunk, nehogy beleessünk a csapdába, hiszen egy-egy rossz példa alapján nem lehet egy egész nemzetet, kisebbséget vagy vallási csoportot általánosítani. Chambaz arra is felhívja a figyelmet, hogy legyünk nyitottak a számunkra ismeretlenre, ismerjük meg a másikat és fogadjuk el őt úgy, ahogy van. Önmagáért. Fogadjuk el, hogy más a bőrszíne, az értékrendje, hogy máshogy öltözködik, gondolkodik, vagy más szokások szerint él - még akkor is, ha nem mindenben értünk vele egyet. A gyűlölködés és ujjal mutogatás helyett pedig a tolerancia és a közös pontok kössenek össze minket.
"Johnnak minden vasárnap el kell mennie az imaházba, mert a szülei baptisták, mint Martin Luther King. Én és a szüleim muzulmánok vagyunk, de sem Johnt, sem engem nem érdekelnek ezek a vallásdolgok. Inkább a baseballról beszélgetünk, vagy az osztálytársainkról, Gabyról és Jennyről, az ikrekről."
Bernard Chambaz: Nem én vagyok bin Laden! fordította: F. Joannovics Mária Holnap Kiadó, 2013 36 oldal, 2300 Ft
Csányi Timea

A bejegyzés trackback címe:

http://napiiszlam.blog.hu/api/trackback/id/tr778921320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.