Napi Iszlám

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM – A Kaukázus muszlimjai 4. – Szúfizmus, mint a politikai iszlám alternatívája

2016. május 10. - Napi Iszlám

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM – A Kaukázus muszlimjai 4. – Szúfizmus, mint a politikai iszlám alternatívája

A szúfizmust, ahogy általában az iszlám legtöbb aspektusát, a Közel-Kelethez és az arabokhoz szokás kötni. Csak kevesen tudják, hogy az iszlám miszticizmus legnagyobb alakjainak egyik szülőhelye éppen Közép-Ázsia térsége, ahol a szúfi tanok sokkal erősebben jelen vannak, mint sok arab országban. Üzbegisztán különösen kiemelkedik a szúfizmus történetében, így a térségen belül a cikk elsősorban ezzel az országgal foglalkozik, de az itt leírt folyamatok, társadalmi dinamikák többé-kevésbé az összes szomszédos országra alkalmazhatóak.

Az iszlám misztikában járatosabbak számára Üzbegisztán valóban a modern szúfizmus egyik központja. A fővárostól, Taskenttől 500 km-re lévő Bukhara a híres Naqsbandí-rend közép-ázsiai központja, a város pedig a térség legszentebb helye. Itt született a 14. században Bahauddín Naqsbandí, a rend alapítója és itt van a mauzóleuma is, ami a szovjet idők (amikor ún. „Vallásellenes Múzeummá” alakították át) után ma újra várja a jámbor zarándokokat. A mauzóleum mellett egy régi fát találunk, ami szintén fontos szerepet kap a „népi iszlám” felfogásában: úgy tartják, akkor nőtt, amikor Nasqbandí született, és továbbra is misztikus kapcsolat van közte és az elhunyt szent között. Az a hír járja, hogy ha a zarándok háromszor megkerüli, teljesülnek a vágyai.

Bukhara nemcsak Naqsbandíról ismert; a hajdan virágzó város a maga aranykorában Avicennának (Abú Alí ibn Szína), a híres tudósnak is otthont adott, aki számos matematikai, fizikai, zoológiai, zenei és költészeti munkája mellett leginkább Al-Kánún című, orvostudományi könyvével vált az iszlám világ egyik legnagyobb tudósává. (Avicennán ma is vitatkozik a két szomszéd: a törökös műveltségű üzbégek és a perzsa kultúrát átvevő tadzsikok mindketten a maguk atyjának vallják. Mivel a két nép az előbb említett kultúrkörök alapján határozza meg magát, Avicenna közvetve a türk és a perzsa rivalizálás tárgya is.) Itt élt a beszédes nevű Al-Bukhárí, a szunnita muszlimok egyik legnagyobb hadísztudósa is.

A városban hét szúfi szent hely is található: a már említett Naqsbandí-múzeumon kívül a zarándokok más sejkek sírjait is felkeresik, mint például Babaí Szimászíét, aki megjósolta Naqsbandí születését (“Hosszú idő telik majd el, de az illata átjárja a világot”) vagy sejk Abdulkháliq Abd al-Gizsduváníét.
Hasonlóan jelentős város még az egyébként tádzsik-többségű Szamarkand, ahol többek közt Quszám ibn Abbásznak, a Próféta unokatestvérének és Abu Manszúr al-Máturídínek, a nagy szunnita hittudósnak a sírja vonz sok zarándokot.

Ezeket a zarándoklatokat ziyaretnek hívják (az arab ziyára szó eltorzult változata). Szamarkand környékén a helyi sírokat nevezik még „eszkilik dzsoji”-nak, ami „régi helyet” jelent üzbégül.
Úgy tartják, az üzbég nép 92 törzsből áll, és mindegyik törzsnek megvan a maga „iszhánja”, vagyis védőszentje, de ezenkívül a különböző mesterségeknek is kiválasztottak a régi jámbor muszlimok közül szenteket.

A Próféta unokatestvére és veje, Ali ibn Abí Tálib kiemelt fontosságot kap az üzbég és általában a közép-ázsiai misztikában, több „sírját” megtalálhatjuk a környéken (ahogy például Afganisztánban is), noha maga Ali sosem járt Közép-Ázsiában. Az egyébként szunnita szúfi rendek ugyancsak központi szerepet tulajdonítanak Alinak, többen tőle vezetik le a rendeket, és általában hasonló kultusza van, mint a Közel-Kelet síitái között. Ez a kultusz Közép-Ázsiában olykor helyi, pre-iszlám legendákkal keveredik, jó példa erre például a Szamarkand melletti Kattakurgan, ahol Ali állítólag egy titokzatos sárkánnyal harcolt. De ugyanitt megtalálható néhány szabadságharcos sírja is, akik az oroszok ellen harcoltak – a helyi legendák szerint nem meghaltak, hanem titokzatos módon eltűntek. Az „eltűnés” (iszlám terminológiában „ghiyáb”) és a természetellenesen hosszú alvás fontos szimbólum a szúfi misztikában.

Bennigsen szerint (Mystics and Commissars, Sufism in the Soviet Union, London & Berkeley, 1985) Észak-Kaukázus harcos szúfi mozgalmaival ellentétben Közép-Ázsia mindig is viszonylag „kívül maradt” a nagy birodalmak vetélkedésén, és a hódítókat a térség földrajzi akadályai sem csábították túlzott előrenyomulásra. A régi híres kánságok, mint például Bukhara, Khíva vagy Kokand iszlám jellege nem volt közvetlenül fenyegetve, így ezeken a helyeken a szúfizmus – ellentétben Csecsenfölddel például – az idők során a rendszer részévé vált. Jó példa erre a napjainkban újra felkapott és népszerűsített Alisír Navoi, egy 15. századi költő és misztikus, aki a heráti uralkodó, Husszein Bayqarah udvarában és szolgálatában élt – azaz egyszerre volt szúfi és „állami ember”, az udvar (vagyis az állam) embere. A párhuzamot nem lehet nem észrevenni, ráadásul Navoi emellett harcos pamfleteket írt a türk nyelvek elsőbbségéről a perzsával szemben, ami a már említett üzbég-tadzsik rivalizálás esetében is jól jön Taskentnek. „Nevét széles körben emlegetik, verseit gyakran idézik, hogy ezzel bemutassanak egy udvari pozíciót elfoglaló szúfit, aki lojális volt az államhoz.” (Papas, 2005:38)

A térségben a radikális tanok erősödése több fontos eseményhez is köthető. Ilyen az 1979-es iráni forradalom, amely bár síita volt, több szunnita ország szélsőségeseit militarizálta, továbbá a szovjetek afganisztáni inváziója, végül pedig a gorbacsovi glasznoszty, amelynek során – a viszonylag szabadabb politikai légkör mellett – sok muszlimnak először nyílt lehetősége mekkai zarándoklatra, Szaúd-Arábiában pedig egy eltérő iszlám életformával ismerkedtek meg. Ennek az erősödésnek a ma is érezhető hatásával állítja szembe a kormány a szúfizmust, mint autentikus nemzeti örökséget, egyaránt felelevenítve a régmúlt aranykorának nagy helyi alakjait és a közelmúlt szovjetellenes, a nemzeti függetlenségért harcoló szúfi mozgalmait. 1993-ban az elnök, Iszlám Karimov és az ország főmuftija, Abdullah Mukhtar Khan együtt jelentek meg a Naqsbandí-mauzeóleumnál rendezett ünnepségen, ami a rend 675. évfordulójára emlékezett meg. Az 1994-es év pedig hivatalosan is „Yaszawwí-emlékévvé” lett nyilvánítva Ahmed Yaszawwí, egy másik híres közép-ázsiai szúfi rend alapítójának az emlékezetére. Őróla Karimov úgy beszélt, mint „a szellemi örökség erejének a szimbólumáról”. Az üzbég alapítóatyák pantheonjában is több szúfi szent kapott helyet a hódító Tamerlán és az üzbég író, Pahlavon Mahmúd mellett.

A Szovjetunió 1991-es összeomlása után a káoszt Üzbegisztán sem kerülhette el, ami megmutatkozott többek közt a bűnözési ráta emelkedésében is. Sok helyen, különösen a Fergána-völgy üzbég részén a járőröket alapító iszlámisták vetettek véget a helyi gengszterbandák tevékenységének, ami hozzájárult e csoportok és a vezetők népszerűségéhez. Ilyen vezető volt például Tahir Juldasev vagy Dzsuma Namangani, és az ő nevükhöz fűződik a radikális Adolat-mozgalom. Az Adolat rendet teremtett a környéken, viszont a fennhatósága alatt bevezette a saríát, illetve követelte annak kiterjesztését egész Üzbegisztánra. Ez a terv eltörölt volna néhány, a szovjet időkből átkerült szekuláris rendelkezést, mint például a poligámia és a gyermekházasság tilalmát, illetve kötelezővé tette volna a kendő hordását a nők számára.[1] 1992-ben, Iszlám Karimov elnök megerősödésével a mozgalmat betiltották, Juldasev és Namangani pedig először a szomszédos Tadzsikisztánba menekültek, ahol az ott dúló polgárháborúban is részt vettek. Juldasev később rövid afganisztáni tartózkodás után a pakisztáni Pesawarba tette át a székhelyét, ahol a tálib radikálisokkal is kapcsolatba került. Eközben hazai földön is aktívak maradtak: szervezetük, az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (Oʻzbekiston Islomiy harakati) 1999-ben és 2000-ben fegyveres dzsihádot hirdetett Karimov rezsimje ellen. 2015-ben a szervezet hűséget fogadott a Da'isnak (más néven ISIS-nek). 2009-ben Juldasev állítólag egy amerikai légitámadás áldozata lett Afganisztánban.

Noha a közép-ázsiai országok az éledő nacionalizmus miatt egymással is rivalizálnak (lásd a már említett üzbég-tadzsik konfliktust!), saját szélsőségeseik úgy tűnik, jobban megtalálják egymással a hangot. A határokon való átszivárgásokat egyszerűsíti, hogy a térség államai (bár maguk a népek hosszú múltra tekinthetnek vissza) félig mesterséges képződmények, így e nacionalizmusok is viszonylag új konstrukciók, és mivel a határok is „felülről” lettek meghúzva (sokszor Moszkva érdekeinek megfelelően), egymás kisebbségeiből mindegyiknek jut: jó példa erre éppen a már említett üzbegisztáni Bukhara, ahol jelentős tádzsik népesség él. A más országokba való beépülést segíti a klán-alapú társadalom, ugyanis sok nagycsaládot a később megrajzolt határok kettévághattak ugyan, de a törzsi lojalitás nem szűnt meg.

Bár a klánok a jelenlegi elnöknek is segítettek hatalma megszerzésében – és megtartásában!, a radikális ellenzék is mindent megtesz, hogy felhasználja az ebben rejlő előnyöket. Ezenkívül a „helyi iszlám” helyett megjelentek a külföldi szerzők művei is, amik között különösen népszerű a pakisztáni hittudós, Abu-l-Ala al-Maudúdí, a Dzsamaat-al-Iszlámí nevű szervezet alapítója, és az egyiptomi Hasszán al-Banna és Szayyid Qutb, akiknek a nevéhez a Muszlim Testvériség mozgalma fűződik. Mindkét teoretikus élesen elítéli az iszlám számos, Üzbegisztánban is gyakorolt aspektusát, mint például a sírokhoz tett látogatásokat vagy a szentekhez való fohászkodást, de ismertek arról is, hogy életük során szinte folyamatos harcban álltak a különböző kormányokkal: ez a harcos ellenzékiség jól tükröződik az írásaikban is.

Mit tud tenni a kormány?

„A helyi vezetők nagyon óvatosan nyúlnak a szúfi kérdéshez: Egyrészt elfogadják, hogy a szúfi rendek népszerűségével és kiterjedt kapcsolati hálójával maguk is közkedveltté válhatnak, és így a kormányt is népszerűsíthetik, másrészt viszont a rendek titoktartása és szövevényes hálózata elősegítheti a muszlimok szerveződését, egy esetleges 'politikai infrastruktúra' kiépítését.” (Gaziev, 2006:6) Taskent mindenesetre támogatja a szúfi központok, iskolák alapítását, illetve a sírhelyek, mauzóleumok helyreállítását, és igyekszik azokat a szúfi sejkeket vezetői pozíciókba juttatni, akik elfogadják ezeket a támogatásokat. Jó példa erre a szélsőségesek egyik bázisának tartott Fergána-völgy vallási vezetőinek „fentről történő” leváltása, hogy aztán Taskentből küldjenek újakat, illetve 1993-ban elmozdították a pozíciójából Muhammad Sadiq Muhammad Yusufot, a térség muftiját is, és a Naqsbandí-rend vezetőjével, Mukhtakhan Abdulaevvel váltották föl. Az állam azonban úgy tűnik, nem felejtette el a szúfizmusnak a szovjet rendszerben vállalt ellenzéki szerepét sem: vonakodik például megnyitni az ún. „khanakákat” (a khanaka átmenet a kolostor és a vendégház között, ahol általában kóborló szúfik szálltak meg régen). Mivel a khanáqák egyben gyülekezőhelyek is voltak, ezek hiányában sokan magánházakban találkoznak, amit szintén nem néznek jó szemmel azok, akik a vallási életet a mecsetekbe és más, államilag elfogadott intézményekbe szorítanák vissza. Az üzbég titkosszolgálat ugyanis korábbi esetekre hivatkozva gyanakszik ezekre az összejövetelekre, amik a jámbor zikrektől valóban az iszlámista konspirációig terjedhetnek.

A büntetőtörvénykönyv továbbá szigorúan szankcionálja a be nem jegyzett vallási iskolák alapítását (az ezért járó bírság a minimálbér kb. százszorosa és háromtól öt évig terjedő kényszermunka). Hasonló büntetéseket szabnak ki azokra is, akik iszlám oktatást folytatnak anélkül, hogy erre feljogosító papírjuk lenne valamilyen állami iskolától. A kilencvenes években ezeket az intézményeket újraregisztrálták, amely során sok bezárásra került: 1997-ben (ekkor voltak az iszlamisták népszerűségük csúcsán) Üzbegisztánban kb. 4200 mecset volt, ezekből 2433 a Fergána-völgyben; ez a szám 1999-re 1566-ra csökkent (Narodnoye Slovo, 1999).

Az üzbég vezetés továbbá igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni más, külföldi szúfi – elsősorban Naqsbandí-rendekkel, például az Egyesült Államokban lévő Islamic Supreme Council of America-val, ami maga is Naqsbandí-kötődésű (Keston News Service, 2002). Láthatjuk, hogy bár a naqsbandík vezető szerepet vállaltak a Szovjetunió idején az iszlám ellenzéki mozgalmakban, most a szélsőségesek elleni harc előretolt bástyái. A tradíció és a fundamentalizmus e harcában (a kifejezés Alisher Ilkhamovtól származik, aki a taskenti Társadalomkutató Intézet tudományos munkatársa) Üzbegisztán szövetségesre talált Törökországban, ahol a vezetés hasonló kihívásokkal néz szembe. A jó viszonyt erősíti a nacionalista pán-török eszme, ami igyekszik összefogni a különböző török-turáni népeket (természetesen Ankara vezetésével, ami egy újabb lehetséges, jövőbeni konfliktus gócpontja lehet).

Az üzbég példa rámutat arra is, milyen nehéz meghúzni a határt politika és vallás között, illetve felmerül a kérdés, vajon létezik-e egyáltalán ilyen a térségben? Nehéz pontosan meghatározni, hol kezdődik a „szélsőség”, és meddig beszélhetünk politikai leszámolások áldozatairól, de tény, hogy a radikális iszlám veszélye valós Közép-Ázsiában.

Az is tény, hogy bár a demokráciadeficit (sic!) ugyancsak ismert a térségben, Közép-Ázsia rezsimjei általában a vallás és az állam szétválasztása mellett vannak, és a szélsőségesek elleni küzdelemben egyszerre kínálnak partnerséget Oroszországnak és az Egyesült Államoknak is.

 

Szekér Gitta, orientalista

A bejegyzés trackback címe:

https://napiiszlam.blog.hu/api/trackback/id/tr638701914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása