Nagy tematikus mellékletet közölt a Dilema Veche román kulturális hetilap a Koránról, aminek az első részét már ismertettük. A jelen reakció három újabb írást ismertet és kommentál.

Az egész tematikus melléklet legfontosabb írása egy interjú Tareq Oubru marokkói származású francia íróval és Bordeaux-i imámmal, az ún. liberális iszlám egyik képviselőjével, aki korábban meglehetősen konzervatív álláspontot képviselt az iszlámmal kapcsolatban.

Oubrou szerint az iszlámnak megújulásra van szüksége, mert a jelenkornak szinte semmi köze nincs ahhoz a történelmi közeghez, azaz a VII. századi arábiai beduin-kultúrához, amelyben létrejött. Szerinte az iszlám lényege kell továbbéljen, míg a jogi és etikai formáknak változni kell, és a muszlim értelmiségnek azon kellene munkálkodnia, hogy egy olyan doktrínát hozzon létre, amely együtt tud élni a francia „laicitás” elképzelésével. Ahhoz, hogy ez létre tudjon jönni, szükség van a Korán alapján a muszlim teológia reformjára, mert ami jó volt a VII. századbeli dél-arab társadalomak, az nem feltétleül jó a XXI. század francia muszlimjainak. A Katolikus Egyháznak ez évszázadokba került, és sikerült a Biblia üzenetét a modern kornak megfelelően adaptálni, miért ne sikerülhetne ez az iszlámnak is?

Oubrou kifejti, hogy a iszlám vissza-beduinizálása, amit a szaúdi wahhábizmus és a szalafizmus lát el ideológiai munícióval, magának az iszlámnak is kárára van, ez ugyanis az iszlám előtti időszak történelméhez, és nem a korai iszlámhoz való visszatérés. Ennek az identitásképző láthatóvá tételnek (ami ellentmond a francia laicitás elvének; a szerk.) nincs köze az iszlám spirituális és misztikus üzenetéhez. Ez tulajdonképp egy kisebbség törekvése, amely a felszínhez és az „inzultáló láthatósághoz” ragaszkodik, és nem a lelkiséghez. A valláshoz ugyanis olyan dolgok tartoznak hozzá, mint a diszkréció, a szerénység, a belső, lelki munka, nem pedig az exhibicionizmus. Teljes paradigma-váltásra van szükség.

“A mi közösségünk (ti. az európai muszlimok; a szerk) – mondja Ourbou - a tinédzser-kor jegyeit viseli magán. Frusztrált vagyok, tehát kompenzálok, nem ismerek el semmiféle autoritást, provokálok: áldozat vagyok, tehát létezem. Olyan vallási gyakorlatokat tartok elsődlegesen fontosnak, amelyeknek nem kellene elsődleges fontossággal bírniuk: az iszlám sálat például. És mi fog a sál után következni, az iszlám nyakkendő? A Próféta nem azért jött, hogy szabás-tanfolyamot tartson. A ruháknak semmi köze nincs a valláshoz, az iszlámban nincsenek ugyanis kultikus tárgyak. Az etikai normákat manapság összekeverik az öltözködéssel: Isten nem egy úriszabó, és nem is egy stylist. Valójában úgy bújunk el, hogy mind láthatóbbakká válunk. Így kerül a betű szerinti írásmagyarázat ellentmondásba a valódi mondanivalóval.

Az iszlám lényege – teszi hozzá Oubrou – a lélekben belül van, nem a külsőségekben. Nem azok menekülnek meg az utolsó ítéletkor, akiknek a leghosszabb a szakálla, vagy a legfeketébb a kendője, hanem akiknek a szíve a legtisztább. A wahhábizmus szinte teljesen kizárja a Koránnal kapcsolatos metafizikai diskurzust, noha a Korán jelentős része a metafizikáról szól: Istenről, az emberről, az emberi méltóságról, a feltámadásról, az életről, az együttélésről, stb.

Az iszlámmal kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma, hogy az imámok nem szakemberek, azaz keveseknek van hozzáférése az iszlám teológiájának valódi gazdagságához és az értelmezések komplexitásához. A sar’ía ugyanis nem arról szól, hogy mechanikusan alkalmazunk bizonyos verseket, hadíszokat vagy középkori értelmezési lehetőségeket. A vallásak ugyanis arra van szüksége, hogy a modern korban is újragondoljuk, és hogy ez legyen látható és hallható a kortársaink számára.”

(eredeti interjú: Pascal Meydanier, http://www.parismatch.com/Actu/Societe/Il-faut-en-finir-avec-la-bedouinisation-de-l-islam-Tarek-Oubrou-870465)

***

Laura Sitaru, a Bukaresti Egyetem tanára „A menny az anyák lába alatt fekszik” c. írásában arról ír, hogy a Korán és a későbbi értelmezései mit gondolnak a nőkről. Az értelmezésnek három kerete van: egyrészt a Korán szövege, másrészt a későbbi interpretációk, harmadrészt pedig az a történeti-szociális környezet, amelyben az egész megszületik. Akkor, amikor Koránt értelmezünk, egyiket sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A nőket érintő diskurzus jelen pillanatban több téma körül forog: a kendő viselése vagy nem-viselése, az autóvezetés és annak tiltása, a tisztségek betöltése vagy inkább a nők kívül-maradása a nyilvános téren. Szabadságának mértéke az antropológusok szerint – írja Sitaru -, meghatározza a társadalom fejlettségi szintjét (ez a megközelítés azonban alapvetően a nyugati civilizáció diskurzusára jellemző, amely sok esetben csak a saját koncepcióit veszi figyelembe, és eltekint attól, hogy reflektáljon arra, hogy egy más társadalmi berendezkedésben ugyanazok a fogalmak, mint pl. a „fejlődés”, nem feltétlenül ugyanazt jelentik; a szerk.). Mindamellett, hogy a nőkről való diskurzus központi helyet foglal el a jelenkorban, ez azzal is jár, hogy van a diskurzusnak egy olyan rétege is, amely szerint a női lét veszélyes, és kordában kell tartani, nehogy veszélyeztesse a férfiközpontú társadalmakat; másrészt az a nőideál, amit egy ilyen férfiközpontú társadalom létrehoz, hihetetlenül értékesnek számít.

Az egyik vers, amelyikről Sitaru ír, a Tehén szúrája 2,223: „Asszonyaitok olyanok nektek, mint a termékeny föld. Menjetek hát a termékeny földre, ahogy akartok.” (Kis Zsuzsanna Halima fordítása) Sitaru úgy ír erről az ájáról (versről), mint ami a férfi-dominancia egyik bizonyítéka lenne, ugyanakkor nem elemzi sem a vers kialakulásának körülményeit, sem pedig az utána következő diskurzust. Fatima Mernissi, a híres muszlim feminista kimerítő elemézését adja ennek a versnek és a hozzá kapcsolódó magyarázatoknak a The Vail and the Male Elite c. könyvében (Perseus, 1987, p. 145-148), ez a vers ugyanis válaszként érkezik egy szexuális problémára, és az exegézis is ekörül forog majd: a mekkai férfiak „elölről és hátulról is” behatoltak a szexuális aktus közben, míg a hátulról való behatolás a medinai nők között ismeretlen volt. Egy anszári nő (medinai származású muszlima) elment Umm Szalámához, a Próféta egyik feleségéhez, hogy Umm Szaláma kérdezze meg a Prófétát arról, hogy engedélyezett-e a hátulról való behatolás, erre érkezik válaszul a vers, hogy igen. Ugyanakkor a későbbi diskurzus a szodómia esetét is bőven felveti a kérdéssel kapcsolatban. At-Tabari a Tafszírjában (Korán-kommentár) 41 véleményt idéz az ájával kapcsolatban, anélkül azonban, hogy bármiféle döntésre jutna a kérdésben: egyesek amellett érvelnek, hogy az ája a szodómiára is vonatkozik, míg mások ezt elutasítják. Mernissi az ája elemzésekor két nagyon fontos szempontot vet fel: az egyik az, hogy mennyire van beleszólása egy nőnek abba, hogy milyen legyen a szexuális aktus, a másik pedig, hogy egy ájával kapcsolatos diskurzus soha nincs lezárva, mindig újra és újra újra lehet és újra kell tárgyalni az ezzel kapcsolatos problémákat.

***

Végül Christian Tamas a dzsihádról ír, arról ti., hogy ez nem azonos a Nyugat által használt szent háborúval, és hogy létezik kis dzsihád és nagy dzsihád. Ő sem tér ki azonban a kis- és nagy dzsihád első írásbeli megjelenését követő polémiákra: ez ugyanis egy olyan hadísz (prófétai hagyomány), ami más hadíszokhoz képest későn, al-Khatíb al-Bagdádi írásában jelenik meg (XI. század), és az isznádja (hagyományozási lánca) meglehetősen vitatott. Ugyanakkor arra sem tér ki, hogy noha ez a teológiai koncepció egy vitatott hadíszon alapul, mennyire lehet része mégis az iszlám teológiának másféle, nyelvészeti értelmezések alapján. Tényként közli, hogy a nagy dzsihádot, ami a belső, lelki erőfeszítéseket jelenti, gyakorlatilag elfelejtették a „radikalizálódott muzulmán társadalmak”, és csak a dzsihád katonai jelentésére koncentrálnak, és a cikkében végig azt elemzi, hogy mik a dzsihád, mint háború feltételei, ami kétségtelenül jelen is van a hagyományban, ugyanakkor a dzs-h-d ige egy nagyon jelentősen leszűkített értelmezése. Ugyanakkor meg sem próbálja visszaadni a dzsihádnak, mint az iszlám egyik legtöbbet vitatott fogalmának azt a gazdag, és sokszor egymásnak ellentmondó iszlámjogi kontextusát, amely minden teológiai vitát övez az iszlámban, hanem kiválaszt egy értelmezést, és úgy tesz, mintha ez lenne a dzsihád egyedüli értelmezési lehetősége.

Ezek után Tamas a modern dzsihádot elemzi, úgy téve, mintha a nagy dzsihád, mint értelmezés csak a jelenleg muszlim vallástudósok által progaált elképzelés lenne, ami teljesen téves. Összességében az egész számnak ez a leggyengébb, komoly táryi tévedéseket is felvonultató írása.

Ugyanakkor az a tény, hogy egy kulturális magazin egy teljes mellékletet szentel ennek a problémának, jelzi, hogy értelmiségi igény mutatkozik, hogy a Koránt jobban megismerjék és jobban megértsék. Remélhetőleg ez a tény értelmiségi társadalmi vitát is fog generálni, és hozzásegít a muszlimok szent könyvének jobb megértéséhez.

Gyöngyösi Csilla iszlámkutató