ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM - A Kaukázus muszlimjai 2. - "Szabadok, mint a farkasok" (Csecsenek és ingusok)
A csecsenek és az ingusok sokáig egy népet alkottak a Kaukázus északi részén, ma az Oroszországi Föderáció két, viszonylag kicsi tagállama.
A két nép magát közösen vainakhnak hívja, ami annyit jelent, hogy „a mi népünk”. A csecsen és az ingus idegen eredetű elnevezés, ők magukat nokcsinak és ghalghainak nevezik, földjeik pedig a Nokcsicsoe (vagy – törökösen - Icskeria) és a Ghalghai Mokh nevet viselik. Nyelvük a vainakh, két külön nyelvnek számít, ám - mint arra Európában is akad példa - a szétválás inkább politikai, mintsem lingvisztikai természetű, vagyis a csecsenek és az ingusok kitűnően megértik egymást akkor is, ha mindegyik a saját nyelvén beszél a másikkal. Történelmük a nagy birodalmak és világvallások árnyékában ugyancsak hasonlóan alakult. Eredetileg az ingusok voltak "a hegyi emberek", a csecsenek pedig kicsit lejjebb telepedtek meg, a felföldeken. (az alföldeken kabardok, azaz a keleti cserkeszek éltek).
Grúziai arab nyelvű források a nokcsikat már a 8. században mint „csecseneket” említik, amely elnevezés valószínűleg iráni eredetű. Az oroszok, ahonnan a név Nyugatra elterjedt, a 17. századtól használják rájuk. Ekkor már említik a ma is létező Nazránt, mint ingus várost.
A két nép különválása is nagyjából erre az időre tehető, s a 19. század első felétől már külön, mint csecsenekre és ingusokra találunk utalásokat. A szétválásnak több oka volt: ekkorra tehető az ingusok elvándorlása a közös vainakh területről a mai Ingusétia felé, illetve az orosz-csecsen háborúban, mikor a cári seregek benyomultak a Kaukázusba, semlegesek maradtak – ez pedig feszültséget okozott a két nép között. A 18. századi orosz források mindenesetre a „csecsen” kifejezés alatt még mindkét népet értik, de 1870-ben az ingus író, Csakh Akhriev már megjelentette munkáját az ingus mesékről „csecsen legendák alapján” - jelezve, hogy két külön népről van szó. Az 1897-es orosz népszavazás az ingust azonban még a csecsenek egyik törzsének tartotta. Ezzel egy időben egészen a korai szovjet időkig - főleg a két nép értelmiségi rétegének körében - megtalálhatóak bizonyos újraegyesítési törekvések is, ám ezek nem jártak sikerrel, noha például a Szovjetunióban még egy autonóm Szovjet Szövetségi Köztársaságot alkottak.
A vainakhok a Kaukázus muszlim népei közé tartoznak, ám múltjuk meglehetősen színes és dióhéjban jól tükrözi a kaukázusi népek egy fontos csomópontjának a történetét. Sajnos a szovjet időkben a csecsenföldi archívumokat szinte mind megsemmisítették, így a régmúltba nyúló kezdetekről a történészeknek nem sok adatuk van, de tudjuk, hogy a pogány vainakhokhoz a 8. században grúz keresztény misszionáriusok érkeztek és több törzs felvette a kereszténységet, ami - részben a földrajzi viszonyok miatt - csak lassan terjedt a térségben. Az új hit a 13. században a mongol hódításokkal tűnt el, amikor az átvonuló csapatok rengeteg embert megöltek és a már megépült keresztény templomokat lerombolták - a romokból azonban ki tudjuk következtetni a kort, amikor épültek.
A rövid keresztény intermezzo után a pogányság újra felvirágzott, s innentől a két nép történelme egybefonódik vallásuk kialakulásával. Az iszlám már a kereszténységgel egy időben elért erre a vidékre is, és Dagesztánban sikerült is megvetnie a lábát, azonban a csecsenek és az ingusok csak az orosz betörések kezdetekor fordultak Mohamed vallása felé. Így csak elég későn, a 18. század elején kezdték el nagyobb tömegben felvenni a hitet, inkább politikai okokból, mint egyfajta „ellenidentitást” az ortodox keresztény seregekkel és a betelepülő kozákokkal szemben. Jó példa erre az 1785-ben, Manszúr al-Mutavakkil ’alá Allah, ismertebb nevén al-Manszúr sejk, „a győztes sejk” vezetésével indított dzsihád, amit ugyan az oroszok levertek, ám a sejk ma is a csecsen nép egyik nemzeti hőse.
Az új uralom ellen való felkelések továbbra is rendre vallási színezetet kaptak, a leghíresebb ilyen a dagesztáni származású Samil imám vezette „szent háború” volt a 19. században, aki a rövid életű - a mai Csecsenföldet és Dagesztánt magába foglaló - „Kaukázusi Imamátus” harmadik vezetője volt. A vallási életben az al-Manszúr sejk által hirdetett szigorú elvek híve volt, a sereg parancsnokaként pedig a mongolok betörése idején is alkalmazott gerilla hadviselést alkalmazta, ami a kilencvenes évek csecsen-orosz háborújában is többször sikerre vitte a csecsen lázadókat. 1859-ben az imám megadta magát az oroszoknak, s ezzel ért véget a Kaukázusi Imamátus, hogy majd 1918-ban egy pillanatra újra feltámadjon.
Mindkét nép az iszlám szunnita ágának szúfi változatait követi, s ezen belül is két egymással rivális irányzat vetette meg a lábát a környéken: a csecsenek többsége a naqsbandí taríqa (rend) tagja, az ingusok nagy része pedig a qadírijjáé. Sokak számára, akik nem ismerik a különböző taríqákat, a szúfikról egységesen a bor élvezete, a keringő táncok és - főleg Magyarországon - a gyönyörű rózsák juthatnak eszébe. A naqsbandí taríqa azonban mindezek mellett igen harcias irányzat, militáns retorikája pedig jól megfelelt a csecseneknek az állandó harcokban. Nem véletlenül tudott épp ez az irányzat elterjedni az iszlám felvételekor.
A mindennapi életben azonban még mindig sok az iszlám előtti elem, ilyenek például az eskütétel formulái: szokás esküdni “az aranyló Napra”, a földre, a kenyérre is. Az újévet álarcos ünnepséggel köszöntik, aminek a célja a rossz szellemek elűzése, illetve tudunk szent fákról is, amiket körbetáncolnak. A tűzugrás, ami hitük szerint egyfajta spirituális megtisztulást nyújt, még a múlt században is népszerű volt.
Napjainkban ezek a hagyományok visszaszorulóban vannak, ám ezt csak részben lehet az iszlámnak tulajdonítani. Sok esetben egyszerűen már kevesebben érdeklődnek szüleik és nagyszüleik hagyományos életmódja iránt, egyre többen költöznek a városokba, ahol a régi szokások lassan feledésbe merülnek.
A téma egyik kutatója, Vakhit Akaev (a Csecsen Köztársaság Társadalomtudományi Intézetének igazgatója és a Csecsen Tudományos Akadémia levelező tagja) a szúfizmus elterjedését ebben a környezetben azzal indokolta, hogy a szúfi ideológia könnyen alkalmazkodik a népi hagyományokhoz, szokásokhoz, s rajta keresztül az ősök hagyományait, amelyek olyan fontosak a két népnek, be lehetett illeszteni az iszlám keretei közé. Ez tette népszerűvé az iszlámot a vainakhok között és Dagesztánban is.
Az egyes szúfi rendek, a tariqák mindenhol kifejlesztettek bizonyos regionális jegyeket, tovább színesítve ezzel a térség iszlám szokásait. A szúfi tanok elterjedtségét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy 1877 és 1917 között minden felnőtt csecsen és ingus férfi valamelyik taríqa tagja volt, többnyire vagy a naqsbdaní, vagy a qadírita taríqáé. Az előbbinek nagy szerepe volt az időről-időre fellángoló oroszellenes felkelésekben is.
Az első naqsbandí hittérítők Dagesztánból érkeztek: szigorú hierarchia, vakfegyelem jellemezte a rendet: a tanítványtól elvárták a mester iránt való feltétlen engedelmességet.
A qadírijja másik neve a térségben Kunta-Haddzsi rend - egy kumik pásztor, Kunta-Haddzsi után, a naqsbandíaktól eltérő módon a „nem-ellenállást” tanította, s arra biztatta követőit, hogy a fennmaradás érdekében inkább hódoljon be az idegeneknek. Érthető, hogy a „szent háborút” prédikáló naqsbandíknak ez nem tetszett, és a két rend követői általában is ellenségesen tekintettek egymásra. A cél - a vainakhok megmaradása - ugyanaz volt, ám látjuk, hogy az eszközök merőben különböznek. (A jelenlegi csecsen elnök, Ramzan Kadirov egyébként a qadírita taríqat tagja, és ellenzéke ma is főleg a naqsbandík közül kerül ki.)
A kilencvenes években Kunta-Haddzsit a harcokban megfáradt lakosság egyre inkább “a csecsen Gandhiként” kezdte emlegetni. A szúfi mester Eliskhan-Yurt faluban van eltemetve, sírja ma is népszerű zarándokhely, ahogy más, a rendhez tartozó sejkeké is.
A naqsbandí taríqa főleg Csecsenföld keleti részén, a qadírijja Nyugaton és Ingusétiában terjedtek el. Valószínűleg Kunta-Haddzsi hatásának tudható be az is, hogy a Szovjetunió felbomlása után kitört orosz-csecsen háború idején az ingusok a be nem avatkozás politikáját választották.
A cári Oroszországgal fennálló konfliktusaik miatt a vainakhok üdvözölték az 1917-es orosz forradalmat, és leginkább a radikális változásokat ígérő bolsevikokhoz húztak – az ő legelszántabb támogatójuk a térségben Ali Mitaev csecsen imám volt, akit neveztek „iszlamista kommunistának” is, mivel úgy vélte, hogy az iszlám és a kommunizmus teljes mértékben összeegyeztethető egymással. Az ő nevéhez fűződik a régió Csecsen Népi Szovjetjének a megalapítása is.
A kezdeti lelkesedést hamar felváltotta a kiábrándulás, majd a harag: a Moszkvából oda küldött új urak épp olyan kevéssé voltak tekintettel a helyi sajátosságokra, mint a régiek, az agresszív ateista propaganda pedig a harmincas évek végére szinte teljesen a föld alá kényszerítette az iszlámot, ahogy a Szovjetunió más vallásait is. A vainakhok megváltozott érzelmeivel természetesen Moszkva is tisztában volt: a Második Világháború alatt Sztálin állítólag azért rendelte el a csecsenek és az ingusok kitelepítését, mert tartott tőle, hogy a német hadsereg előrenyomulásával a Kaukázus északi részén az elnyomott népek átállnak az ellenség oldalára, ahogy azt Ukrajnában sokan meg is tették.
Ez a deportálás a Szovjetunió közép-ázsiai tagköztársaságaiba, főként Kazahsztánba, rányomta szörnyű bélyegét a csecsen és az ingus nép kollektív emlékezetére; ma is számos művészeti alkotás, történelmi munka tanúskodik az átélt borzalmakról. A kitelepítéseket 2004-ben az Európa Parlament hivatalosan is népirtásnak ismerte el.
A kitelepítettek számára a hetvenes évek végén megindult visszatérés sem volt könnyű: elhagyott földjeiket és házaikat vissza kellett vásárolniuk az időközben odatelepített oroszoktól és oszétektől, a hatóságok pedig nem szívesen regisztrálták őket régi-új lakhelyükön, aminek hiányában munkát sem vállalhattak. A feszültségek ma sem csitulnak; az ingusok és oszétek közti ellentét a 2004-es beszlani tragédiában kulminálódott, amikor ingus fegyveresek egy oszét iskolában túszokat szedtek: kiszabadításuk halálos áldozatokkal is járt.
A csecsenek és az ingusok számára az iszlám csak egyik része identitásuknak: a törzsi hagyományok, az íratlan becsületkódex, arab eredetű nevén az ádát, ugyanolyan meghatározó. A törzs ma is fontos szerepet játszik az emberek életében: az apai leszármazást, illetve felmenőik pontos születési helyét apai ágon ma is minden vainakh el tudja mondani. A patrilinearitás nem meglepő ebben a férfiközpontú társadalomban.
A törzs vainakh nyelven teip, ezeknek a szövetségét pedig tukhumnak nevezik. Mindegyik tukhum saját dialektussal bír a vainakhon belül (így érthetővé válik a némileg túlzó mondás is, hogy a Kaukázusban minden hegycsúcson más nyelven beszélnek), de saját szokásaik, viseletük is van, illetve minden teipnek szabad „örökbe fogadnia” idegeneket, akik onnantól fogva a teip - és a vainakh népek - teljes jogú tagjaivá válnak. Ez a szokás megvolt a 20. században is: érdekes példája, amikor a Második Világháború alatt a Kazahsztánba kitelepített volgai németek egy csoportja csatlakozott egy szintén oda deportált csecsen teiphez: ez a teip ma is megvan, egy része Csecsenföldön él, másik része Németországban, de a rokoni kapcsolatokat továbbra is ápolják. (Régebben sok zsidó is bekerült a teipekbe, sőt, kialakult egy zsidó teip is.)
A mongol invázió idején terjedt el az a szokás, hogy minden teip egy tornyot rak magának, lehetőleg katonailag jól védhető helyen, mivel ezek a tornyok komoly hadászati célokat is szolgáltak, de ez volt egyben a teip tagjainak a lakhelye és élelmiszerraktára is. Ma is minden ember tudja, a törzsének hol van, vagy éppen volt „a tornya”. Sokszor ugyanis már csak „volt”, mivel az idő sokat megsemmisített közülük, vagy idegenek rombolták le őket; a legnagyobb pusztítást a szovjet uralom végezte e téren, de a megmaradt tornyok ma is jellegzetes, pitoreszk látványosságai az észak-kaukázusi tájnak.
A tukhum egalitárius alapokon nyugszik: nincs egyetlen vezetője, a Vének Tanácssa dönt az ügyes-bajos dolgokban. Csak nagyon ritkán, háborús fenyegetettség esetén választanak egy embert a tukhum élére, de az ő egyeduralma is csak meghatározott ideig tarthat: egyébként az egalitárius törzsi berendezkedésre nagyon büszkék mind az ingusok, mind a csecsenek, akik - ahogy a vainakh mondás tartja - „szabadok és egyenlőek, mint a farkasok”.
A törvényhozás is e tanács dolga, mégpedig az ádát és a sarí’a alapján: ebben is megmutatkozik a helyi hagyományok és az iszlám szoros összefonódása, ami egyébként más, törzsi alapú muszlim társadalomban is megtalálható, mint például az afganisztáni pastuknál, ahol a Saría és a törzsi becsületkódex, a pastunwalí együtt dominál.
A tukhumok együttt alkotják a kham-ot: ez maga a nemzet. Az ádát alapjai és fő szabályai ugyanazok, apróbb eltérések vannak a köztük; a csecseneknél a neve nokcsalla, az ingusoknál eh-ezdel. De mindkettő alapja ugyanaz az ádát.
A szabad farkasok földjén ma az orosz óriás árnyékában birkózik egymással a szekularizmus, az iszlám radikalizmus és a törzsi hagyományok. Bár a kilencvenes évek végének utolsó csecsen-orosz háborúja óta Csecsenföld újjáépült és a köztársaság elnöke az oroszbarát Ramzan Kadirov, a béke és a biztonság ma is törékeny. A radikálisok, akik egyfajta „egyeniszlám kényszerzubbonyba” csomagolnák mindkét népet, többnyire valóban más arab országokból érkeznek, s bár sokaknak vonzóak a tanaik, mások számára ugyanolyanok, mint a Moszkvából rájuk küldött idegenek, akik nem tudtak semmit az ádátról és nem tisztelték azt. A vainakhok számára az iszlám ugyanis nem egyenlő a radikális iszlamisták „nemzetek fölötti” tanításaival, ellenkezőleg: láthatjuk, hogy az oroszokkal szemben részben ennek - a helyi sajátosságokat figyelembe vevő változatával - maradhattak meg csecsen és ingus hazafiaknak is, akik nem kérnek a „haza vagy vallás” iszlamista dilemmájából. Ha ez elterjedne a térségben, az újabb konfliktusokra adhatna okot, ezúttal akár polgárháború formájában is.
Szekér Gitta, orientalista
